Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)

1910-05-01 / 18. szám

142. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1910. május 1. A római zarándoklat. Tekintetes Szerkesztő Ur! ' Már hát csak irok a római szentkorona ünnepélyről, ha annyira provokált a Pápa és Vidéke legutóbbi számában. Bizony, az felejthetetlen szép volt! Ugy érzem magam utána hétköznapi otthonomban, mintha tündéries álomból ébredtem volna fel. A kedves, elegáns uti társaság, -Adria azúrkék tengere, a bűbájos Velence, Pádua, Szent Antal városa, — a virágtengerben uszó Flórenc, Róma, az örök város, —- a vidám Nápoly .. . egy egész emberéletre elég benyomást adnak a fogékony léleknek; de mindezek köronájaképen szerencsések voltunk képviselni a magyar Géniuszt a katholikus világ központjában, s vissza vittük a magyar szent korona mását s vele egy nemzetnek hálás szivét ahhoz a nagy pápához, akinek méltó elődje a szent koronával eleinket megajándékozta. Szent korona! Te államiságunk alapja, királyok hatalma, népek szabadsága, eg}» ezredév kapcsa, a magyarság talizmánja! Nem aranymives értékel téged, hanem a nemzet milliói, a jog és történelem! Érezte ezt az egész ország, azért csoportosult erre a szép útra a kath- Magyarország legjobbjaiból közel 300 főnyi sereg. Képviselve volt a koronás király, a felelős kormány, a kath. főpapság, a tudós akadémia, a kir. egyetem, a nemzeti muzeum, kath. főuraink, orvosok, ügyvédek, papok, szerzetesek, világiak, hivatalnokok, lelkes honleányok, iparosok s egy-két tagjával az ország zömét alkotó földmives nép. Ott folyt le ünnepségünk, f. hó 16-án a lateráni szent János templomban, II. Szilveszter pápa sírjánál, akit hálával emleget a magyar, aki oltalmába vette a magyart s éjtszakai látomása után Szent Istvánnak küldte azt a koronát, melyet Lengyelországnak szánt. Rómában állandó az idegen-vándorlás. Alig van hét, hogy 20 25 ezer ember-meg ne fordulna benne, s mégis, ünnepélyünkkel feltűnő helyen foglalkoztak az öszszcs olasz lapok, ami kétségtelen bizonysága a szent korona ünnepély nagyszerű lefolyásának. Már kilenc óra tájban nagy csoportok mutatkoztak a lateráni templom táján; egyik a Scala Sancta, másik a Szentkereszt templomába iparkodott, ismét mások a lateráni muzeumokban, vagy a gyönyörű bazilikában kerestek és- találtak nagy lelki örömöket, de tiz órakor már nemcsak az ünneplő magyarság, hanem az egész hivatalos kath. Róma együtt volt kijelelt helyén a templomban. Respihgi bíboros — О Szentsége képviseletében, Széchen nagykövet a magyar király nevében, Széchenyi Miklós gróf győri, Fischer-Colbrie kassai, gr. Zichy Gyula pécsi, Balázs Lajos rozsnyói, Kránitz Kálmán veszprémi püspökök, Francsics Norbert bakonybéli apát, Takács Menyhért jászóvári prépost, a magyarországi káptalanok képviselői, a szerzetes rendek római tagjai, a római kongregációk küldöttei, a vörös reverendás római magyar kispapok s a magyar zarándokok serege együtt hallgatta végig Zichy püspökmiséjét, mely alatt szívvel-lélekkel énekeltük: »Áldd meg országunkat, mi magyar hazánkat, vezéreljed jóra a mi királyunkat!« Utána a nagy pápa emlékéhez vonultunk a Te Deum éneklésével, ott hangzottak el azok a szép beszédek gr. Széchenyi és Francsics Norbert ajkairól, amelyeket az Alkotmány elég bőven — ha jól emlékszem, szószerint — közölt. Látni kellett volna Francsics apát úr gyönyörű alakját, méltósággal teljes előadását; nem csoda, hogy a jelenlevő olasz papság sorba kérdezgette tőlünk hol egyik, hol másik szereplő magyar dignitárius kilétét. Egyik laterani kanonok nekem mondotta — ami különben a római pápai udvarban általános felfogás volt, hogy — »kalapot emelek a maroknyi magyar nép előtt! Mégis csak nagy erőnek kell lennie a magyar nemzetben, hogy évszázadokon át oly viszontagságos időkben is meg tudta őrizni nyelvét, önállóságát s a műveltség ily magas fokára tudott emelkedni.« De jó, hogy nem tudják mennyi bajunk van a nemzeti eszmét gyülőlő nemzetiségekkel ; azt hiszik, mind arany, ami fénylik... Végeztük az ünnepélyt avval az érzéssel, büszke, nemes öntudattal, hogy a magyar is valami, főleép, hogy a magyar a jóért hálás is tud lenni. Eddig volt a római utunk a múltnak,, hálának szentelve. Másnap a jelené, a fiúi szereteté . . . Szentmise előtt gyóntunk ma kéthetc, aztán közösen áldoztunk. A rozsnyói püspök úr kez

éb

ől vettük a Legszentebbet a Vatikáni templomban, Szent Péter sírjánál. Aztán mentünk Krisztus helytartójához. Mit írjak erről'??... Nem lehet ezt leírni, ezt átélni és érezni kell . . . Nem érdekelt bennünket a svájci testőrség, a csodálni való vatikáni-palota, a pápai fogadó-terem szépsége, csak egy után vágyódtunk: látni Krisztus helytartóját. Tudjuk, hogy ő is ember, mégis, mikor megjelent köztünk, trónusára felment, áldásra emelte jobbját, térdre hullottunk, meghatva vettük áldását. Egész alakján a megtestesült szelídség és szeretet tündöklött s mindnyájan éreztük, hogy ő több, mint egy ember . . . Elemi erővel tört ki belőlünk a tisztelet, a rajongó szeretet . . . Olyan egetverő lelkes éljenzést én még nem hallottam, mint amilyennel ott a magyar zarándokok vették körül Krisztus helytartóját . . . TÁRCA. Ha régebben... Ha régebben, a szebb időkben Gondolatom feléd repült, Úgy éreztem, a boldogságból Nekem nem csepp, tenger került. Szivem körül sugárkévéjét Kibontotta a hold, a nap, És én ezért a szép világért Csupán téged áldottalak. Am, hogyha most el-eltünödve Multam fölött, eszembe jutsz, Ugy érezem, a boldogságból Kivettem már a részt, a just. És azután nem lesz, de semmim, A tenger is könnycseppre vált, Tiszavirág — szerelmed eltűnt, Boldog órám immár lejárt. Frászt Lújza. Ami édesebb a szerelemnél. — Orosz életkép. — Lapkin Ivanovics Iván, egy kellemes külsejű fiatalember cs Jamblickája Szemjonovna Anna, egy fitos orrú kisasszony, leültek a padra a patak partja mellett. Nagyon kitűnő helyen állott ez a pad, lehajló águ fák vették körül. Kíváncsi szem nem láthatott át a lombok sűrűségén, csak a vizből felszökellő halak láthatták, mi történik a padon. Kezükben a horogvessző s a horgon a reáhuzott féreg. Mindjárt hozzá is fogtak | a horgászáshoz. Mily boldog vagyok, hogy végre egyedül lehetünk — szólalt meg Laplcin. — Sok, nagyon sok mondanivalóm van neked, Szemjonovna Anna . . . Midőn először láttalak, akkor tudtam meg csak igazán, hogy miért vagyok a világon . . . Akkor tudtam meg, hogy mi a szerelem ... az igazi, a forró szerelem . . . Már pedzi . . . Ne, ne huzza ki még a horgot! Hadd harapjon bele a hal... Mondd, Szemjonovna Anna, remélhetem-e, hogy te is szeretsz engem ? . . . De most gyorsan rántsa ki a horgot . . . Szemjonovna Anna gyorsan kirántotta a horgot és felsikoltott. A levegőben egy ezüstös hal ficánkolt a horog végén. — Jaj, hamar fogja meg! —- ujjongott a leány. A liai kisiklott Ivanovics Iván kezéből, egy darabig vergődött és csapkodott a fűben — egy loccsanás — és megint benn volt а patakban. Lapkin, midőn a liai után kapott, a halacs

vka helyett Szemjonovna Anna kezét kapta el s ajkához szorítva, megcsókolta. Szemjonovna Anna szabadkozott egy kissé, de már késő volt. Az első csókot nyomon követte a második, utána a harmadik, a negyedik . . . Midőn már szeri-száma sem volt a csóknak, vidám kacaj szólalt meg a hátuk mögött. Megfordultak s látták, hogy a vizből egy fürdő gyerek bukkan fel előttük. A Szemjonovna Anna öccse lubickolt vigan a hüs patakban. Megállt előttük, aztán ismét kacagott. — ITi, hi, hi. He, he, he! Csókolod

ztatok! Megálljatok, megmondom a mamának! — No, de ha van benned tisztesség, — hebegte Lapkin — még sem fogod megtenni. Gyalázatosság volna leselkedni másra, ele még gyalázatosabb aztán be is árulni, — Ha kapok egy rubelt, nem árullak el benneteket! De ha nem adtok, meglássátok ! Lapkin elővett egy rubelt a zsebéből s odaadta a lurkónak. Kólya — igy hivták füttyentett egyet és beugrott a vizbe. De a fiatalok nem mertek többet csókolózni. Lapkin másnap tussal és festékkel kedveskedett a Kólya gyereknek, Anna pedig egy darab csokoládét tört neki. De a gyerek mindig ott lábatlankodott körülötо 9 о tük, egy lépést sem tehettek, hogy a nyomukba ne lett volna. -— Kicsi gyerek még dühöngött magában Lapkin — s mégis mily szörnyű gazember. No, ebből is szép akasztófavirág válik valamikor. De Kólya, ahelyett hogy magába szállt