Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)

1910-04-24 / 17. szám

V. évfolyam. Pápa, 1910. április 17. 24. szám, PÁPA ÉS VIDÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 10, fél évre 5, negyed évre 2.50 K. Egyes szám ára 24 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Felelős szerkesztő: Zsilavy Sándor. Szerkesztőség: Esterházy-út 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, ahova az előfizetesi- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Prohászka püspök Kecskeméten. A budapesti Szent-Imre-Kör mult vasárnapi kecskeméti vándorgyűlésén hatalmas beszédet mondott Prohászka Ottokár, az ősi koronázó város nagynevű püspöke. Az ideális önképzésről, az idealizmus és a reális életfelfogás összekapcsolásáról és a munka értékéről beszélt a nagy püspök mélységes hatással. Magasan szárnyaló beszédének csak rövidre fogott vázlatát közölhetjük az A-ny nyomán : -— A kultura uj életet sürget. Á hazafiúi remény egy uj Magyarországért hevül. A közélet uj munkát, uj alkotásokat akar. A nemzet fejlődésébe életet akarnak vinni. És -mi mindnyájan osztjuk ezt a hevületet. Mindnyájan beállunk ebbe a munkába. Uj élethez azonban uj ember is kell. Uj életet az ember csak magából meríthet. (Minden megújhodáshoz uj ember, uj lélek kell. Ha lesz uj Magyarország, azért lesz, mert lesznek uj emberek is. Uj generáció, mely nemcsak : anyakönyv szerint, nemcsak korra fiatal, hanem azért fiatal, mert a lelke ifju. Lesz olyan generáció, amely nemcsak virág, hanem magában hordja a fejlődés erejét is. Ifjúság, amely nem szóval, hanem tettel szereti hazáját. A jövő Magyarország megteremtésén, uj emberek kreálásán dolgozik a Szent-Imre-Kör. Kialakítja az embert az evangélium szellemében, mert az energia, amely az uj ember megalkotásához szükséges, az evangéliumban rejlik. Itt találkozunk azzal az emberrel, aki nemcsak az érdekek után indul, aki nem anyagi eszközökben keres támaszt, hanem egész lelkének, emberi mivoltának alapját az erkölcsiségben találja meg. Kell a vér, kell a kultura. Nem kell nekünk az ősember barlangja, a nomádok sátra. De kell erkölcs, kellenek ideálok, hogy a vér vizzé ne váljon, hogy a raffinált kultúrából raffinait vadság ne legyen. Erő kell ehhez, nagy erő, világot mozgató erő, melyet csak az erényből meríthetünk. Főleg a mai világban van erre szükség, amely világ túlművelt is, meg félművelt is. Abban a világban, mely cinizmusra hajlik, amely blazirtságával tüntet. Azt hiszi, hogy az élet értéke kivül van s nem belül. Ezért künn is keresi. A keret becses neki és nem a nagy, a fenséges, bensőséges élet. El akarja tüntetni a különbségeket, amelyek elválasztják az élettől. Nem a különbséget keresi, hanem a hasonlóságot. Elfelejti azt, hogy az ember azért nem állat, jóllehet érzi vérének lüktetését, idegeinek reflexét, mert vannak ideáljai. Ki kell emelnem a különbségeket, melyek emberré tesznek és eszményi irányba kell terelnem gondolatvilágomat, belső életemet. Ennek az ideál izmusnak kifejtése a Szent-Imre-Kör egyik"célja, de ez csak az egyik. Az életet ugyanis nemcsak ideálissá, hanem reálissá is kell tenni. Munkára kell nevelni az ifjúságot. A modern társadalom nem a csaták mezején, hanem a munkában vívja meg harcait. Erős, egészséges, szabad nemzet fejlődését csak önmegtagadó, fegyelmezett munka biztosíthatja. Nem régen olvastam egy amerikai magyar iró művét: a holt vizek országáról. Tenger, melyet nem táplál folyó, tenger, melyben nem úsznak halak. Nincs ösvény, mely hozzá vezetne, mert a fáradt vad, vagy a kimerült utas nem keresi fel. Vize gyilkos, levegője öl és körülötte minden kopár. Mintha a mennyboltot is fekete kárpit födné. Es a halál tavának közepén bárka áll. Vitorlája olyan, mint a tört szárnyú denevér. Nem duzzasztja szellő. Mozdulatlanul áll. Ez Magyarország. Kellene egy János vitéz — nem sárkányt ölő — hanem olyan, aki vihart tudna támasztani. Szélrohamot, mely belekapaszkodna az ernyedt vitorlákba és vinné a bárkát más vizekre: az élet vizeire. Ha a munka szelleme belénk ütne — szélvész támadna ebben az országbán. (Munka TÁRCA. A majomtól az emberig. Märzroth után fordította: Szeberényi László. Az állattani muzeum igazgatója, dr. Nebeling úr, gondolataiba elmerülve ült dolgozószobájában. Szobája inkább tágas terem volt; egyik oldalán óriási könyvállványok, tele könyvekkel, a másik oldalon ijesztő csontvázak, vigyorgó állat- és emberkoponyák egész halmaza, az ablakok alatt különböző furcsa növények, míg a terem hátulsó részében tornaszerek, mert az igazgató úr kitűnő tornázó volt, egyrészt egészségi, másrészt tudományos szempontból. Dr. Nebeling igazgató szörnyen tudományos ember volt s főleg azt vitatta, hogy az ember a majomtól származik. Legfőbb vágya az volt, hogy megtalálhassa az »átmeneti alakot a majomtól az emberig. Ilyent ugyan nem talált, de azért erősen bizakodott, hogy sikerül felfedeznie. Mert hiszen az emberben oly sok tulajdonság van, ami hasonlít az állathoz; még a modern haladásnak sem sikerült ezeket a vonásokat eléggé kiirtani. Mily jól tud az ember is mászni, ugrálni; miért ne származhatnék tehát a majomtól. Ne törődjünk most azzal, hogy egyes szobatudósok megcsontosodott valóságnak tartanak oly elméleteket, melyeket egy tudományos érvvel sem lehet bebizonyítani. Az ilyen uraknak az a bogaruk, hogy keresik, kutatják az »érveket«, s minden nevetséges dolgot lehetőségnek tartanak, csak az igazságot nem. Dr. Nebeling agyában örökösen a majomember gondolata motoszkált; s valószínűleg épen most is azzal foglalkozott, mikor szolgája ijedten ront be a nagy dolgozószobába. Mi az ? mi az ? — kérdi mérgesen az igazgató. Oh, kérem, igazgató úr, borzasztó! ... épen most voltam szivarért... s egy rettenetes állat csaknem leharapta a trafikosnak a fülét. — De, ugyan! beszélj világosabban, szerencsétlen! mondá az igazgató félig boszúsan, félig érdeklődve. Egy borzasztó nagy majom kiszabadult az állatseregletből és nem tudják elfogni. -—- Rettenetes! Hisz épen ma akartam megvizsgálni azt a majmot; Schnitzel tanár úr mondta, hogy egészen rendkívüli species. Bárcsak sikerülne megfogni! -— Hallod, valaki csenget a kapun; hát nincs nyitva? -— Nincs, kérem, mert félek, hogy ide jön a szörnyű vadállat. Most megnézem, ki csenget. A szolga ijedten ment a kapuhoz. Ki az ? — Az igazgató urat keressük — mondá egy férfihang. A szolga bátran kinyitotta az ajtót. Két férfi ugrott ki egy bérkocsiból. Az. egyiknek igen különös öltözéke volt, hosszú, földig érő kabát, a fején csuklya, úgy, hogy arcát sem lehetett látni. A másik úgy látszik — tolmácsa lehetett, mert ez kérdezte, hogy lehet-e az igazgató úrral beszélni. « A szolga megmutatta az utat az első emeletre és a hosszúkabátos úr rögtön