Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)

1910-04-17 / 16. szám

1910. április 17. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. kénytelen minden okos ember meghódolni az éitelmi politika előtt, mert lépésről-lépésre hamarább elérünk ahhoz a célhoz, amely .Magyarország függetlenségéhez vezet, mint erőszakkal. Javasolja, hogy alakuljon meg Pápán is a nemzeti munkapárt. Elnöknek egyhangúlag Sült Józsefet választották meg, aki azt el is fogadta, habár — úgymond — vannak igen sokan, akik ezt a helyet méltóbban tudnák betölteni. De mivel minden ellenkezés csak a pártot gyengítené, készségesen meghajol a közbizalom előtt. Következett egy csomó alelnök, jegyző és a pártvezetőség megválasztása, akiknek a neveit a gyors felolvasás miatt sajnálatunkra nem tudtuk feljegyezni. Végül Sült József jelöltül ajánlja dr. Antal Gézát, akit egy deputáció hivott meg a gyűlésre Mészáros Károly polgármester elnöklete és vezetése mellett. (?!) Álig a küldöttség odajárt, addig Barthalos István beszélt. Antal Gézát, akit az egybegyűltek éljenzéssel fogadtak, Sült József üdvözölte. Dr. Antal Géza hosszabb beszédben fejtegette azokat az okokat, amelyek arra kényszerítették, hogy a nemzeti munkapártba belépjen. Kijelenti, hogy a jelöltséget elfogadja. (Éljenzés). Nem retorikai figurák mögé bújik el, — úgymond — hanem tényekkel bizonyítja be, hogy 1867. óta nem volt az országnak restebb, nemzeti munkára képtelenebb kormánya, mint a legutóbbi koalíciós kormány. Nem jártak el rendesen a gyűlésekre. Igaz ugyan, hogy csináltak egy csomó törvényt, de annak legnagyobb része rossz. Ott van pl. a bortörvény, amely a magyar szőlősgazdákat rövidesen a tönk szélére viszi. Továbbá a munkásbiztosító törvény, a mértékhitelesítő törvény. Ezek csak egyes kikapott, sérelmes törvények a hozott rossz törvények tömkelegéből. Ausztriával való kiegyezésünk soha oly szégyenletes nem volt, mint most. Foglalkozik a paktummal, amelynek részleteiről a nemzet csak egy pör alkalmával értesült. Megalkották a vasúti pragmatikát, amely miatt harcba keveredtünk a horvátokkal, ennek az volt a következménye, hogy a nemzetiségek soha oly garázda módon nem viselkedtek az országházban, mint az elmúlt négy év alatt. Hónapokon keresztül idegen nyelven beszéltek a magyar parlamentben és nem volt ereje a koalíciós •kormánynak, hogy ezt megakadályozza. Le'gszégyenletesebb alkotása azonban az ipartörvény, amely különösen iparosainkat és kereskedőinket sújtja. Anyagilag pedig a tönk szélére juttatták volna az országot. 171 millió deíicitet mutatott ki a számadás. 81 milliót utalványoztak oly dolgokra, amelyekre nem kaptak felhatalmazást. A nemzetet nagy, ideális célok felé kell vezetni. Erre szüksége van a nemzetnék épúgy, mint az egyes egyéneknek. Fájdalom, az ország gátszakadás előtt áll, mindenkinek kötelessége a gáthoz állani és menteni, ami még menthető. Végül a nemzeti munkapárt nevével foglalkozik, azután a közben elhangzott felkiáltásokra reflektál, hogy ő most a választói jogról nem nyilatkozik, csak tényként konstatálja, hogy a koalíciós kormány ígérte ezt is, de nem teljesítette. Steiner József, majd Sült József zárószavai után a gyűlés szép csendben véget ért. Szinház. Ez a hét már meghozta az első jutalomjátékot is. Aki ismeri Bátorinak, a közönség dédelgetett kedvencének, a komikum terén való kiváló tehetségét, aki élvezte zseniális, magas színvonalon álló alakításait, színpadi rutinját, az nem csodálkozik azon, hogy kedden zsúfolt ház nézte végig Bátori jutalomjátéka alkalmával a »Kis hörcsög« előadását. Bátori valósággal remekelt. Álár amikor belépett, hosszantartó, zúgó taps fogadta, amelynek magja is volt abban az ötpöcsétes pénzes borítékban, amelyet átnyújtottak neki. A hálás közönség előadás alatt is, művészetéhez méltóan ünnnepelte. Ami a hét folyamán előadott darabokat illeti, az előadás gördülékenysége, az összjáték ellen nincs semmi kifogásunk, csak a karok sokszor bosszantóan bántó, hamis énekét kellene végre-valahára megszüntetni. A hét műsora a következő volt: Szombaton és vasárnap este a »Színészvér« c. 3 felvonásos operette került szinre Mérei Adolf fordításában. Hogy a darab némileg megérdemli, hogy műsoron maradjon, azt egyedül meséjének köszönheti. Yan benne néhány szentimentális jelenet, amely előnyösen különbözteti meg a többi léha operettől. Zenéje azonban, amelyet Eysler Ödön irt hozzá, nem igen emeli a darab értékét. Az összes szereplők eléggé igyekeztek jó alakítást produkálni, ami különösen Bihari Erzsinek, Ladányi Álariskának, Tombornénak, Báthorinak, Gyárfásnak sikerült. Itt említjük meg, hogy Böszörményi Béla kis szerepében elégelfogadhatót nyújtott és kellemes hangját az énekekben eléggé érvényesítette. Talán, ha többet foglalkoztatná az igazgató, jó színész válna belőle. Vasárnap d. u. a »Drótostót« c. operette vonzott telt házat. Hétfőn zónaelőadásban »Luxemburg grófja« ment nem kevesebb közönség előtt, mint a mult hetekben. Kedden Báthori Béla jutalomjátékául >A kis hörcsög« c. 3 felvonásos bohózat került szinre. Komor Gyula fordításában. Kacagtató helyzetei «örökös derültségben tartották a közönséget. Színészeink igyekeztek is kihasználni a darab komikumát, de azért túlzásba nem mentek, kivéve egyet, Kiss Sándort, aki a rendőrbiztos szerepében roppantul túlzott és emiatt nagyon kiállhatatlan volt a játéka is. Kitűnő komornyik volt Báthori, akiről referádánk elején már megemlékeztünk. Gondosan kidolgozott játék volt Fekete Iréné is, egyet azonban nem tudunk neki megbocsátani, azt t. i., hogy a szombaton előadott ballettnél a nyilt szinen oly haragra lobbant, hogy ledobta a kezében levő dobot és a közönséget egyszerűen faképnél hagyta. Több méltánylást kérünk tőle a közönség számára. Durcáskodását hagyja a színpadon kivül. Nagyon jó volt Kovács, Déry és Ivánfy. A szakácsnő szerepében Kiss Cecilt illeti a dicséret. Szerdán d. u. ifjúsági előadásul adták, — sajnos — a Sári biró« c. népszínművet, amely egyáltalában nem való nemcsak ifjúsági előadásul, de még a színpadra sem. Este Farkas Ez a fenyőligeti fürdő! — mondotta édes anyánk. — Gábor bácsi a gazdája, aki most szállást ád nekünk. • Viseljétek magatokat illedelmesen, alázatosan és szólítsátok őt mindig kedves Gábor bácsinak, mert ő nagyon jót tesz velünk . . . Azzal megindultunk a fürdőépület felé és én hallottam, amint az apám menetközben odasúgta anyámnak: — Álég a vasútnál se várt ránk senki. - Ne vedd rossz néven, — súgta vissza békítően anyám. — Álost nyár van; sok dolog van a vendégekkel- . . Egész kis családunk beállított egy füstfelhős, szürke irodába, ahol kitárt, számokkal teleirt könyvek előtt ült egy köpcös, potrohos, szúrós szemű uraság. — Álegérkeztünk Gábor, — sietett hozzá anyám. — Álég egyszer köszönjük jóságodat . . . — [ó, jó, — felelt a nagybácsi és előbb még meggondolta, hogy felálljon-e számadása mellől. — Hát Isten hozott benneteket. Álajd a Gáspár megmutatja lakástokat. Most bocsássatok meg, sok a dolgom ! ki kell irnom a heti számlákat. Mi, édes anyánk utasításához képest kezet akartunk csókolni a bácsinak, akármilyen riasztó sündisznó is volt a mogorvasága. De ő nem engedte: olyan hessegető mözdulatokat tett, mint mikor az ember boszusan kergeti el a tolakodó legyeket . . . III. A mező, az erdő valóban gyönyörű volt és korlátlanul a mienk volt. Aranyos virágával, piros szamócájával. De csodálatos: azért mégis visszavágytunk ebből a bűvösbájos paradicsom-kertből, a mi szűk, fojtott levegőjű, esőtől összecsapzott üvegü folyosóinkra. Mert ott békésen eljátszogattunk a magunkszőrü szegény szomszéd gyerekeivel, míg itt a dúsgazdag Gábor bácsi fia ugyancsak megkeserítette az életünket. Valósággal megmérgezte számunkra a mező illatát, a tó vizét, a madarak énekét, a fenyvesek levegőjét. . . Nem rokonainak, nem játszópajtásoknak tekintett bennünket, hanem kis cselédeknek, akik az ő kénye-kedvének ki vannak szolgáltatva. Hányszor ökölbe szorult a kezem, amikor a neveletlen, rakoncátlan kamasz, szelid, légynek sem vető hugocskám haját cibálta! Edes anyám, ha látta, mindig félve csitított bennünket: — Xo-no! Csak ne sírjatok! Hiszen Gábris jó fiú. Csak tréfál. Nehogy panaszkodni merjetek Gábor bácsinak! És az apátoknak sem szabad megmondani semmit. És keserű, mély sóhajtás szakadt föl az édes anyánk melléből -— és mi engedelmeskedtünk és tűrtünk mindent. De egy délután betelt a mérték. Iduska húgom fölült a kerti hintára és vígan röpdösött a levegőben, amikor ott termett Gábris és ráripakodott durván: — Hogy mertél felülni a mi hintánkra, te kis semmirekellő ? Azzal letaszította a megrémült leányt úgy, hogy az a kövecseken véresre sebezte arcát. Én nem tudtam tovább tűztőztetni a haragomat. Hiszen eleget tűrtem én a kis kamasztól, pedig sokkal gyengébb volt nálam. Rárontottam és a földre tepertem és ütésre emeltem kezemet, — amikor éles sikoltás, vad, goromba kiáltozás hangzott fel körülöttem. — Miska az Istenért! — síkoltott édes anyám és lerántott a kamaszról, aki így megmenekült attól, hogy szegény vérző hugocskámért boszút álljak rajta. Ott állott dühtől szederjes, gutaütéses