Pápa és Vidéke, 4. évfolyam 1-52. sz. (1909)

1909-03-28 / 13. szám

1*2. szám. Pápa és Vidéke 5. oldal. Braun Sándor lapja, »A Nap«, mely ugyanott készül, ahol a Fidibusz, melyben ezek a szemérmetlen dolgok megjelentek, va­lóságos diadalhimnuszt zeng erre a fölmentő téletre. Hogy a katholikus közönség végre valódi mivoltában láthassa ezt az újságot, szószerint közöljük az Ítéletre vonatkozó meg­jegyzéseit: »Szomori Dezső fényes elégtételt ka­pott a vérlázító meghurcoltatásról s a vak­merő tévedésért, amely sajtóügyben rögtö­nös letartóztatást vélt szükségesnek. Elég­tételt az uszítókkal szemben, akik tele to­rokkal bőgték világgá a pornografia jelsza­vát.. Megértette, hogy egy finom és előkelő toll nem minden termékének kell olyannak lennie, hogy csecsemők épülhessenek rajta s hogy nem csupa szemforgatás és lapos butaság az irodalom. Baglyok, vakondok denevérek pislogó kis szemmel néznek erre a napfényes Ítéletre. Még sem olyan fekete ez a társadalom, amilyennek ők ujjongó szívvel elképzelték. Ha az esküdtbíróság ál­hatatos marad és az ügyvédi lidércnyomás alul felszabadul,megint világosság lesz itt.« A balpárti urak hires »A Nap«-jábó tehát megtudhatta a magyar közönség hogy a tisztességes irodalom »lapos butaság és szemforgatás.« Brócli Ernő ur, a demokrata képviselő nagy hévvel védte Szomori Dezsőt az esküdt­szék előtt. Mindenáron azt akarta bebizonyí­tani, hogy a vádlott nem követett el pornog­ráfiát. Élénk érdeklődéssel várta mindenki Szomori védekezéséi. A vádlott fel is szólalt és általános meglepetésre meghazudtolta a saját védőjét. A Budapesti Napló szerint imigyen beszélt : — Tisztelt esküdt uraim ! Védőm köte­lesség szerint azt iparkodott bebizonyítani hogy ügyészségileg kettétört regényem iroda­lom és nem pornografia. Mély tisztelettel je­lentem, ki, hogy védőm felfogásában nem osztozom. Töredelmesen megvallom, hogy szerencsétlen elmeszüleményem igenis por­nografia, a lagundokabb fajzatból. És töredel­mesen megvallom, hogy bármeddig élek, ez marad életem legcsunyább szégyenfoltja. Nem ; dicsekedtem munkámmal, nem babért haj­szoltam vele, csak kenyeret. Amióta Balog Tuta, akit sohasem kellett volna életre szólí­tanom, elköltözött az árnyékvilágból: busz esztendő alatt szerzett irói tisztességemben, nagynehezen a lapoknál biztosított kerese­temben rövidültem meg. Az újságok félnek a nevemtől s ez annyit jelent, hogy az a mun­kám, melyet szégyenlek, agyonütötte azt a munkásságomat, mely igazi ambícióm. Aki át tudja érezni egy irói lélek belső katasztrófá­ját, aki ismeri a roncsolt idegzetű, beteg és szenvedő iró fájdalmas vonaglását, az elhiszi nekem, hogy becsületes irói munkásságom meghurcolásával, huszonnégy órai kinos rab­ságommal, kenyerem elvesztésével és lelke­men egy csúnya emlék szégyenfoltjával na­gyon, nagyon megszenvedtem félrelépésemért. Botlottam, röstelem, soha többé nem teszem, — de ha ennyi meghurcolásra, ennyi lelki szenvedésre, ennyi méghasonlásra még egy súlyos birói Ítélet is sújtaná fejemet, akkor ugy kellene éreznem, hogy az emberek ke­gyetlenebbek velem, mint a saját lelkem. Pedig az nagyon, nagyon megbüntetett. Emberek vagyunk. Erző szívvel meg­áldott emberek. Ki tudja, nem szavaztunk volna-e fölmentőleg mi is, ha véletlenül ott ülünk az esküdtek között. Mert a sértő durva ellenséggel szemben készek vagyunk a kés­hegyig menő küzdelemre. Ha Szomori Dezső kihívóan viselkedik, aligha menekül ép bőr­rel. De a bűnbánó, porig sújtott ellenféllel szemben lehanyatlik a felemelt kéz. Nem a bűnöst látjuk benne, hanem a megtévedt, rossz útra tért, szegény gyarló embert. Na­gyobb büntetés ne érhette, mint a saját lel­kiismeretének furdalása s az a körülmény, hogy ezt a beszédet, szégyenletes bűnének őszinte bevallását kénytelen volt elmondani a bíróság előtt. De akkor ne handabandázzon »A Nap« napfényes Ítéletről, fényes elégtételről! Ne j emlegesse a baglyokat, a denevéreket. Vilá- ; gos tényeket ne ferdítsen el »szemforgatólag« • fényes napvilágnál ne irjon »lapos buta­ságokat.« A rokkant- és nyugdij-egylet alakuló gyűlése, „Felekezeti harc." A városházán lesz a helyi fiók. Mult pénteken volt a Magyarországi munkások rokkant- és nyugdíj egylete pápai fiókjának alakuló gyűlése a városháza nagy­termében. Helyesebben csak értekezlet volt, mert az alakuló közgyűlés csak ma 3 órakor lesz ugyancsak a városháza nagytermében. Az értekezleten igen szép számú érdeklődő jelent meg; majdnem kizárólag olyanok, akik tagjai is akarnak lenni ennek a nemes célt szolgáló egyesületnek. Másutt békés egyetér­tésben szokott az ilyen helyi fiók megala­kulni. De nem azért vagyunk Pápán, hogy még ebbe az ügybe is bele ne keverték volna a felekezeti kérdést. Előráncigálták a hajánál fogva. Egyes urak »papi uralmat«, »kleriká­lizmust« emlegettek s oly nagy hűhót csap­tak, mintha — Izvolszky ellen hadakoznának. De hát miért volt ez a nagy kardcsör­tetés? Miért háborodtak fel annyira Nánik és Kerbold urak? Igen egyszerű az oka. Nó­vák Ödön, a fogyasztási hivatal tisztviselője aki hónapok óta gyűjti szép sikerrel a tago­kat, a Ker. Munkásegyesületben akarta elhe­lyezni a helyi fiókot. No, hiszen, nem kellett több! Egyszerre elkezdtek szervezkedni a másik párton is. S noha a központnak eleinte semmi kifogása nem volt a Ker. Munkás­egyesület ellen, egyszerre csak olyan értesí­tés jött Pestről, hogy talán mégis jobb volna másutt elhelyezni azt a helyi fiókot. Szeretnők tudni, mi bántja egyes urak »elfogulatlan«, pártatlan lelkiismeretet. Mi ki­fogásuk van a Ker. Munkásegyesület ellen? Igaz, hogy szegény ez az egyesület. De tagjai a keresztény és hazafias eszmék föltétlenül megbízható harcosai. A mai szomorú viszo­nyok közt, mikor megingott a tekintély alapja, elsősorban az ilyen hazafias egyleteket kellene felkarolni, támogatni. De nálunk hiányzik a komoly felfogás. Elég, hogy valaki kurjantson ugy-e — szeret még engem egy kicsit? A fiát! Ugy-e nem haragszik reám nagyon ? Az anya (magához szoritja): Fiam, édes fiam, hát tud egy édesanya haragudni ? Tud egy édesanya nem szeretni ? — Te legjobban tudod, hogy mindig szerettelek, de tán soha jobban, mint most, amikor annyira egyedül vagy, mikor senkid, senkid sincs, aki szere­tettel kárpótolna a sok szenvedésért. A fogoly (lehajol és megcsókolja a leg­jobb anya kezét): Köszönöm ezt, édesanyám! (Kevés szünet után): De ha tetszin, le is ül­hetünk, ámbár (szomorú mosollyal) kissé ke­mény a díván. (Leülnek egymás mellé a deszkaágyra). A fogoly (különös, bizonytalan hangon): Édesanyám, olyan egyedül jött? Az anya (szinte túlságosan közömbösen): Egyedül. A fogoly : Nem jött vele hazulról senki ? Az anya: Senki. A fogoly: pedig a feleségem is eljöhe­tett volna. Az anya: (rábólint a fejével). Az anya : Nem beteg. Föláll és nézi a pókhálós ablakot). Elég magasan van ez az ablak. Csak az eget látni. Meglehetős tiszta. A fogoly (odaáll az anyja elé): Édes­anyám, maga titkol valamit előttem. Mondja, mi van a feleségemmel? Miért nem jött el? Az anya (nagyon komolyan): Fiam, te csak ne gondolj se jót, se rosszat. Elég az hozzá, nem jöt el . . . Az őr (benyit az ajtón): Még most sem elég? Már azt hittem, hogy az asszonyság is itt marad három évre. Az anya: Csak még pár percig legyen türelemmel. (Pénzt ad neki). Hadd szóljak még néhány szót a fiammal. Az őr: No hát csak frissen. (El). Az anya (fiához, ki karbafont kezekkel merev tekintettel néz egy láthatatlan pontra): Fiam, mondom neked, ne tépelődj, Magda nem érzi magát jól, Irénke meg nem akart a mamája nélkül eljönni, ezért jöttem ma­gam. Máskor majd együtt jövünk mind a hárman. Te ne epeszd magadat mindenféle légből kapott kétségekkel. Elég neked ezt a bajt is elviselni. Szegény fiam! Az őr (beszól): No ! Az anya: Lásd, mennem kell. Fiam, légy jó, légy okos ! Áldjon meg az Isten ! A fogoly (megragadja a kezét; szivet megindító hangon): Édesanyám ! Az őr: No nézd, bizony még megríkat­ják az embert! (Morogva el). (Az anya magához öleli fiát, az anya­sziv szenvedélyes szeretetével. Az egymáson egymásért dobogó két sziv veszi át a szót. Csöndes zokogás). (Függöny). Harmadik felvonás. (Egyszerű, csendes szoba. Félhomály. Az ablakok befüggönyözve. A fehér ágyon beteg férfi fekszik. Lehunyt szemmel, nyugodtan pihen. Mellén széles kötés, melyen átszivár­gott néhány vércsepp. Kissé távolabb áll a pap, az orvos és a beteg édesanyja. A pap ép az imént adta föl a betegnek a földtől váló földiek utolsó szentségét. Most szedi

Next

/
Thumbnails
Contents