Pápa és Vidéke, 4. évfolyam 1-52. sz. (1909)

1909-03-07 / 10. szám

1*2. szám. Pápa és Vidéke 5. oldal. honoltak méhében. Épp igy, miért bírták a világ legnagyobb hősei, a vértanuk, fegyver nélkül is legyőzni a zsarnokokat, megszelídíteni az oroszlánokat s fenevadakat, elviselni a roppant kinokat, bárdokat, pallosokat, máglyákat? Mert mindezeknél erősebb, hatalmasabb és lángolóbb volt a hitük. És honnan meritette szent Pál azt az erőt, hogy neki nem imponált senki és semmi más, csak Krisztus,kifolyton eszménykép gyanánt lebegett szeme előtt; honnan meritettek a Xaveri szt. Ferencek, Páli szent Vincék és mindazok, kik bejárták a térítésnek, a felebaráti szeretetnek, a szociális munkálkodásnak, az apostolkodás egyéb nemeinek tágas mezőit, honnan mentették nagy alkotásaikhoz a sugallatot, a lendületet, az erőt, a rettenthetlen bátorságot s a törhetetlen kitartást? A hitből. Ha tehát csakugyan a hit képezi rugóját, lenditő kerekét, de egyúttal fokmérőjét cselekedeteinknek: akkor első sorban arra kell törekednünk, hogy a hitet erősítsük, fejlesszük és tökéletesítsük lelkünkben. Nincs művészet gyakorlat nélkül; hason- j lóan nincs hit szerint való élet a hit igazságai szerint való cselekvés nélkül. Liszt mondotta egykor: ha egy nagy napig nem gyakorlom magam a zongorajátékban, máris észreveszem a hiányt; ha három napig nem gyakorolnám, akkor már bizonyosan a közönség is észrevenné.« Mi lett volna azonban, ha Liszt 10—15 évig nem nyúlt volna zongorához? Ez esetben művészi játékról szó sem lehetett volna! A vallásos életből is kizökken az ember, elszokik tőle, mintegy elfelejti, ha nem gyakorolja magát benne. Igy az ész egészen elidegenül a hit szerint való gondolkodástól és az eredmény: hidegség a szivben, kételkedés a fejben és igy fokozatosan megfogyatkozik, közömbössé lesz, végre pedig kihal a hit. Mi tehát a hitélet terén az első teendőnk ? Az, hogy a hit törvényeit megtartjuk. I Mert a katholikus hit nem valamely puszta, ájtatos hangulat, hanem valóság. Melyek tehát a kath. ember legfőbb vallási törvényei? A vasár- és ünnepnapi szentmise hallgatás, a böjt, a húsvéti szent gyónás és áldozás! Aki az oltárt csak a templom egyik bútordarabjának tekinti és nem egy kálváriahegynek, melyhez minden vasár- és ünnepnap buzgó lélekkel kell közeledni, imádkozni, vagy áldozni, aki a böjti fegyelmet, ha nem is szereti de legalább ismeri, megtartani azonban semmiszándéka és igy az önmegtagadás szelleméről, szükségességéről fogalommal sem bir; aki a gyóntatószékben osak kinzókamrát lát, vagy susogó intézetet, melyben csak fiatal leánykák, diákgyerekek s öreg asszonyok engedik magukat gyötörtetni és nem lelki fürdőnek tekinti, melyben neki is meg kell minden évben fürödnie; végül, aki az Üdvözitő szent testével soha, vagy csak nagyon ritkán egyesül s ha egyesül is, közelebbről azt meg nem figyeli és igy nem is tudja, annál kevésbbé érzi, hogy az csupa élet, tűz, lelkesedés, erő, odaadás, türelem, áldozat, gyengédség, irgalom, könyörület, üdeség és kellem, hogyan fog az ilyen komoly, reális, kitartó és terjeszkedő hitélettel élhetni? Miért oly bámulatosak a német katholikusok küzdelmei és sikerei? Mert alaposan ismerik hitüket, telvék ott templomok, ostromoltak a gyóntatószékek és el vannak árasztva havi, heti, sőt napi áldozókkal az oltárzsámolyok. Első kellék tehát a hitéletre, hogy saját életünkben legyen meg s uralkodjék az Isten országa, vagyis, hogy meg legyen a hitbeli meggyőződés szivünkben és a hitnek gyakorlása magánéletünkben. Hiszen a kath. hit nem szunnyadó erő, hanem a leghatalmasabb energia, mely a világon működik, amely energiának arra kell bennünket sarkalnia, hogy a katholikus hit elveit és törvényeit a közélet minaen fázisában és intézményeiben is megvalósítani igyekezzünk. Tehát ne mondja senki azt, hogy a hit a templomon kivül ne akarjon kitolakodni, mert ezzel azt akarja, hogy a vér maradjon a szivben és ne tolakodjék hogy az orvos csak orvosol s a természet gyógyit, — vájjon az igy mankóval, állami segítséggel feltámogatott városok nem fognak-e ezután mindent az államtól várni, s elpelyhődnek, ellustulnak, mindig mástól várva a sagélyt; másrészt, vájjon a sok bába, a sok gondviselő közt, nem vész-e el a gyerek, a sok fő-, al- és más egyéb bizottság nem csak az időt tölti-e, hogy minél lassabban süssék nyélbe a dolgot? A katholikus öntudat. Irta és a Kath. Körben felolvasta Kauzli Gyul*. (Folytatas.) u. Istennek az az akarata, hogy a művelt világnak katolicizmusa legyen öntudatos, élete pedig legyen hit szerint való élet. Mit tesz hit szerint élni ? Hit szerint élni annyi, mint ugy gondolkozni, ahogyan a hit gondolkozik, ugy érezni, ahogy a hit érez, ugy beszélni, mint a hit beszél, azt szeretni, amit a hit szeret, azt kárhoztatni, amit a hit kárhoztat, azt tenni, amit a hit parancsol és azt kerülni, amit a hit tilt. A hitéletnek tehát két alkateleme van: a hit, meg az élet; mert nem lehet hit szerint élnem, ha egyáltalában nincs hitem, vagy közönyösen viseltetem a hit iránt; de viszont a hitem is holt, ha azt az életbe, annak minden megnyilvánulásába át nem viszem, hiszen a hitélet csak külsőn látható megnyilvánulása a szivünkben rejtőzködő láthatatlan hitnek. Épp azért mindenkinek olyan a hitélete, mint amilyen a hite. Gyönge hit — lanyha hitélet; erős hit — élénk hitélet. Miért nem mozdul meg például ez a hatalmas gimnázium épület s miért nem tesz sétát a piacon? Mert csupa kő, csupa tégla, semmi egyébb. Viszont miért birt a föld belső ereje a mult napokban, néhány perc alatt 140,000 embert elpusztítani s hatalmas városokat pillanat alatt romba dönteni ? Mert mérhetetlen mennyiségű tüz s rettentő feszítő erejű gőzök és gázak Megengedi, hogy visszaérkezésem után meglátogassam szüleinél? — Ha nem érkezik későn. — Talán igazán teljesül jóslatom? — Nevenka, Ön jegyes. — Igen, a farsang után tartjuk — szólt csendesen. — Furcsa. Milyen szerepek! Meglepetések ! Most hallom, hogy itt vannak; most mondja, hogy ... — Jegyes! — szakitá félbe Nevenka. — Igen. — Azok a szép idők; szép emlékek! Kedves deákévek! Annyi öröm ! Annyi ihlet! — Annyi bolondság ! — Nevenka! Igy beszél ? — Mint a jegyesek. — Tehát búcsúznom kell, Isten önnel Nevenkám ! — Visszajön nemsokára? — Gondolom. — Majd találkozunk — gondolta magában a tiszta leány: az égben. Udvariasan köszönt Milivoj és befordult az egyk utcába. Nevenka a sürü ködben mégegyszer — utoljára visszanézett s látta, — talán utoljára, igy gondolta — a lámpánál Milivoj magas, karcsú alakját. — Szegény fiu — sóhajtotta — ha tudnád! . . . Aznap este Milivoj otthon töltötte idejét. Szomorú gondolatok hullámzottak lelkében. — — Szegény Anyám! — zokogott Milivoj — mindent rám, hálátlan fiadra áldoztál, most magad érzed az Ínséget, a nélkülözést Én nem segíthetek. Kis fizetésem alig elég az életra. Vizsgáim sikerét — ha vizsgázok valamikor — alig fogod látni. Szegény jó özvegy anyám ! Szegény Nevenka ! — De mit mondok : boldog Nevenka! Te célt értél. Te szerencsés jegyes vagy ! — Óh hiu ábrándok ! . . Hanyagságom volt az oka mindennek ! És talán először életében keservesen sirt I siratta ifjú könyelmüségét. Összeszedett pár ruhadarabot és a háziasszonyától azzal búcsúzott el, hogy beteg anyját látogatja meg. Rövidesen visszajön. El is ment, de anyai áldást már nem kaphatott. Csak jó anyja temetésére érkezett meg, Ha igaz, hogy a keskeny, sötét sírhely az anyai szeretetnek csekély, akkor Milivoj anyja a szeretetét nem a szük sirba, hanem a csillagos mennyégbe vitte ! » Szép tavaszi nap volt. A lombok közt édes madárdal csengett. A fenséges természet gyönyörű életre kelt. Nevenka jegyes lett. Krisztus jegyese. Szent Vince leánya. Erre célzott homályosan, mikor a farsang végén szegény Milivojjal beszélt. Nevenka, most már Angela testvér, odaadóan ápolta a betegeket. Velük sirt, velük örült. Nem egynek adta vissza az utolsó pillanatban rég elvesztett hitét, reménységét. Mióta a testvérek iskoláját látogatta, a nemeslelkü leányka szivében lobbot vetett az