Pápa és Vidéke, 4. évfolyam 1-52. sz. (1909)

1909-12-26 / 52. szám

51. szám. Pápa ós Vidéke 3. oldal Gyűrött lelkek Jézusa. ; Irta: P. Hédly Jeromos. — Ugyan Aladár, hova oly sietve? — Megyek haza, nagyon sürgős a dolgom. — Aladár ezzel ügyet sem vetve rám, sietett tova, mintha sohasem ismert volna. A frissen hallott hó ropogott gyors léptei alatt. — Hm! Aladár haza megy — tépelődtem magamben. Mily hidegen nézett rám . .. Hogy húzódozott tőlem! szivem összefacsarodojt . . . Hisz tegnap óta nekem nincs otthonom . . . Ott járkáltam a korzón, az emberáradat vitt magával . . . Alélt lélek voltam . . . Pedig karácsony este volt. A kirakatok is ezt mutatták, a mosolygó arcok is erről beszéltek. Az én arcom is beszélt, az én szivem is beszélt, de karácsonyi hevület nem tüzelte... Élő halott voltam, annyi beszélő élet között. Mit is keresek én itt? Szivem, lelkem űzött-hajtott . . Csak ki a magányba, ne lássam a mosolygó ar- j cokat . . . —El velük !! Csak vigyorogni tudnak lelki sivárságom s elhagyatottságom fölött. Ne lássam a hívogató boltokat, hisz nyomorúságom gunyolói!!!... Óh, mindezek nem is sejtik, milyen egy megtört sziv, milyen az élet hánykolódásaitól, össze-vissza forgott változásától gyűrött lélek ! : A hó ropogott lábaim alatt. Ragyogó fogatok, száguldó automobilok, törtető emberek kisérik lépteim, de észre sem veszem. Megyek előre. — De ugyan hova? — Hát hova menjen egy gyűrött lélek? Ledobom magam egy padra a városliget szélén. Egy ideig bambán nézek magam elé. . . . Nem foglalkoztatja elmémet semmi , . . Hallom a város zaját . . . Még jobban elkeserít csak! . . . — Oh mily irónia ! I — Mily metsző szatíra! ! \ Köröskörül fehérség ... a városon ki- | vül, a városon belül. Az ártatlanság szine a j fehérség. S a város kövezetén mily gyorsan j pocsékká lesz a hó szűzies fehérsége ! ! Ép ; oly gyorsan pocsékká lesz az ellentállásra j képtelen lélek is a város bábeli zavarában. ; — Nem mutatja ezt sorsom is? — Mi vagyok én most? — Régi jó barátom ép az imént húzódozott tőlem, mint valami ragályos betegtől, j A társadalom nem ismer, mint a po- ' csékká lett vavat, összetipor . . . Pedig de másként volt azelőtt hónapokkal és évekkel! . . . Brell Alfréd elgondolkodik a városliget padján. Körülötte minoen fehér, melyet lassankint elfátyoloz az alkony s bakacsinba von a sötét téli est. A távolból fényáradat tölti be a léget. A főváros virraszt, világit, ébren néz elibe a karácsonyi szent éjnek. Ki hinné, hogy ott a padon ts, a városliget csendjében szintén karácsonyi éj van? ! Talán szebb, talán kedvesebb, talán vonzóbb, mint annyi más . . . . . . Kedves, barátságos meleg szobában ott ül a család és diózik. Boldog mindenki, mert a család szemefénye, a nyolcadikos Alfréd is hazajött az ünnepekre. Őt nézi, őt hallgatja mindenki, de legjobban Tarnayék Veronkája. Mikor beharangoznak, együtt mennek éjféli misére, ünnepelni azt, Ki érettünk, ami megváltásunkért jött e világra . . . Multak az évek, megint karácsony éj- ' szaka van. Együtt van megint a Brell-család. A fiatal jegyző most is szemefénye a családnak, de boldogabb mint valaha, mert a kriszkindli meghozta szivének, lelkének, egész éjjének urává tette Veronka, a szép Tarnay leány . . . Az első hó minben évben leesett s mindegyik egy angyalarcot hozott a fiatal Brelléknek. A hatodik évben is szállingózott a hó, de nem jött uj angyalarc. A karácsony estis beköszöntött, de egy angyalarc már hiányzott. Szomorú a hangulat. Hallatszik ugyan nevetés, látni mosolygó arcokat az asztal körül, de Veronka arcának gödröcskéibe odafészkelte magát a félelem. A többi négy kicsinyért aggódott egy szerető anya aggódásával. A szép asszony aggódása átlopódzik Alfréd lelkébe is, csak a csöpségeket kiméli meg. Őket leköti a dió, meg a karácsonyfa. Egyik nap hurcolkodik a Biell család. Az asszonyka a fővárosba kívánkozott, de az érvényesülés Alfrédet is oda vonzotta. Sikerült minden. Megkerültek az ismerősök, szerette őket mindenkr. Csak egy ellenségük volt, de ez azután hatalmas! Nem kímélte a sziveket. Hiába való volt a sirás, hiába volt a jajgatás, az imádság! Vitte, ragadta a kis angyalokat. Már szinte érezték, hogy minden karácsonyest ujabb veszteséget, pótolhatatlan ürt jelent. De talán jó volt ez igy ?! Az Ur Jézus annál jobban oda férkőzhetett a szivekbe. A mult év karácsonyán már csak ketten voltak együtt: Veronka és Altréd. Egymást nézték szótlanul. De a tekintet sokat beszélt. Mindegyik kiolvasta a másik szeméből a kérdést: »Melyikünk lesz ezután a soros.« Elmultak a szép ünnepnapok. Az események gyorsan követték egymást. Veronka megbetegedett és nemsokára itt hagyta a porhüvelyt. Ez a csapás már elviselheletlennek látszott. Alfréd szivét eltölté a búskomorság. Szórakozottsága miatt el kellett hagynia hivatalát is. A régi jó barátok egymásután elmaradoztak. S ma, mikor már lakás nélkül bolyongott, a legjobb barátja is elfordult tőle. Itt van most kitaszítva a társadalomból, kitéve a megtagyásnak, a városliget padján. Már egész belepték a száguldozó hópelyhek. Zsibongást érez minden tagján; melegség töltötte el egész testét. jobbnak, szebbnek, akit mindenki szeret, akit mindenki imád. Most megcsendül a kis templom harangja. Abban marad a kártya, a mese. A férfiak kiverik pipájukat, az asszonyok kendőikbe burkolóznak, eloltják a mécset és sietnek a fényben uszo templom felé éjféli misére. Sötétség borul a falucska utcáira. A szélső házból, botra támaszkodott öreg anyóka vonszolja tagbaszakadt testét lassan, vigyázva, hogy a sikos uton el ne essék. Egyik kezében bot, a másikban rózsafüzér. Amaz a testének támasza, emez lelkének éltetője, reménye, boldogsága. Alig, alig vonszolja az évek súlyától megrokkant testét, de amikor meglátja a fényben uszó tnmplom világos ablakait, uj erő támad tagjaiban. Csókok özönével halmozza el a kezében levő rózsafüzért, mi közben ajkai fohászt rebegnek. — Csak most segíts meg Szűz Anyánk! Csak most ez egyszer engedd még, hogy résztvehessek annak imádásában, akinek az emberek üdvösségéért Te adtál életet. Fáradtan ér a templom ajtajához. Beül a megszokott régi helyére az utolsó padba, amelyet a jó Terka néni számára mindig üresen hagynak. Megszólal az orgona. Felzendül az ének: »Krisztus Jézus született örvendezzünk Neki öröm éneket zengedezzünk.« Lelkesen énekel a templom apraja, nagyja. És száll az ének, száll az ima, s kél nyomban a remény, a vigasz. Csak egy tagbaszakadt, öreg asszony nem énekel ott az utolsó padban. Ajkai mást rebegnek. Szívből jövő imát. Gsak még egyszer láthassa egyetlen leányát, akiről már öt év óta semmit sem hallott. Akiről csak azt tudja, hogy volt, de hogy él-e még és merre van, azt csak az tudja, akihez oly esdve könyörög, hogy mégegyszer életében anyai szivére szoríthassa elveszettnek hitt leányát. Elhangzik az utolsó ének végső üteme. Még egy keresztvetés. Még egy sóhaj az Ég felé és megindulnak a hivők kifelé. Csak az a szomorú öregasszony, — ott az utolsó padban, — nem mozdul. Révedező, könytelt szemei keresnek valakit a leánysereg között. Most öt éve még itt volt vele. Emlékszik rá. A negyedik pad mellett állott, — mise alatt, — a Gárdosiék Boriskájával. Mily jól eső érzés töltötte el szivét, amikor látta, hogy a falu legszebb lánya, — az ő szép Marcsája, — mily buzgón imádkozza a rózsafüzért. Mit csinál most? Merre van ott messze idegenben Amerikában? Talán nélkülöz? Vagy tán jó sorsában elfeledkezik a szegény, öreg édesanyjáról, kitől azzal búcsúzott el : »Ne sirjon édes anyám! Még viszontláthatjuk egyj mást! Lesz gondom rá, hogy nélkülözést ne szenvedjen. Majd visszajövök, én is meglássa, hogy ezután mily boldogan élünk kis házikónkban. Ferenc bátyáméknak kifizetjük a nekik járó részt és a magunkéban csak megleszünk valahogy kettecskén.« Igen! Igen! Elleszünk kettecskén . . . csak jöjj . . . jöjj vissza . . . Marcsa, édes . . . jöjj . . . Ott van még a tulipános ládá' ban a petytyes kék ruhád, amelyet ugy szex