Pápa és Vidéke, 4. évfolyam 1-52. sz. (1909)

1909-08-22 / 34. szám

IV, évfolyam. Pápa, 1909 augusztus 20. 34. szám. ÉS VIDÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai katholikus kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 10, félévre 5, negyedévre 2 50 K Egyes szám ára 24 fillér. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Kiadótulajdonos: A PÁPAI KATH. KÖR Felelős szerkesztő: ZSILAVY SÁNDOR. Szerkesztőség: Pápán, Anna-tér 1. házszám. A kiadóhivatal vezetője : SÜLE GÁBOR, v asz-utca 15. Előfizetéseket és hirdetéseket f lvesz HajnÓCZky Árpád és Vajdits Károly könyvkereskedése Király-apostol ünnepe. Irta: Zsilavy Sándor. »A kard szerezte meg a magyarnak e hazát, de a kereszt tartotta meg ezer éven át.« A honszerzés Árpád nevéhez fűződik. Az pedig, hogy e hazában meg magyar az ur, még e haza a Hunnia nevet viseli; Szt. István király apostoli működésének köszönhető. Az ő nagy államalkotó elméje egyesült a hitbeli buzgósággal. És e kettő harmóniája megteremtette a magyar kultur államot és beillesztette Magyarországot az európai kultúrnépek sorába. A civilizációban vad, de szokásaiban szelid magyar nép, amely már akkor magasan állt a többi pogány népek felett megértve apostoli lelkű, szent életű királyát, sietett az Ur Jézus keresztjéhez, melynek egyedüli isteni hatalma volt csak képes annyira megragadni a lelkeket, hogy minden nagyobb megrázkódtatás nélkül kiállotta eme roppant nagy erkölcsi átalakulást, — melyet már az 1000-ik évben örömmel adott tudtul Szent István király Asztrik apáttól 11-ik Szilveszter pápának. Azóta sok megpróbáltatáson ment keresztül a nemzet, de a keresztet, amely édes szimbolunként ragyogott Szt. István kezében, nem törték meg a nemzet életében előforduló századok viharai. El és élni fog, mig magyar, lesz e hazában. Érzi és tudja a magyar, hogy kije volt első szt. királyunk. A boldog »Hunnia« szt. királya, Regnum Mariánum alapitója. Sokszor visszasírt idők megteremtője Hányszor sírt fel azóta az ének: »Hol vagy, István király? Téged magyar kíván « Boldog idő! Boldog kor! Sohasem kivánta visszatértedet a nemzet annyira, mint ma, amikor lelki világunkat akarja kontár kezek szenny irodalma megmételyezni. Pedig a népek nagysága, boldogulása csak a keresztnél lehet. Amely nemzet elveszti alóla az erkölcsi talajt, saját maga által ásott sirba fog dűlni. A régi, hatalmas, világot uraló Róma, amikor pogány isteneit bűnnel vélte tisztelni, belemerült az erkölcstelenség fertőjébe, amelyet nyomon követett, mint elválaszthatatlan útitárs — az anyagi romlás: — ... volt nincs. Nemzetünket megóvta és megfogja óvni Szt. István szelleme és akinek védő oltalmába felajánlotta nemzetét: Nagyasszonyunk, Égi Patronánk Habár messze el is tévedtünk a szt. kereszttől, melynek fénye még ma is bearanyozza Szt. István koronáját. „Ragadjuk kézbe — ismét . . . A szent keresztet, harcunk zászlaját, Ennek fényével, égi erejével Tehetjük dicsővé s nagygyá a hazát." Ö volt. Irta: Früchtl Mátyás. Ritkán jártam haza szüleimhez. Elfoglaltságom oly nagy, hogy még erre is alig tudok időt szakítani. Szívesen járok pedig haza, abba a kis csendes, akácfalombos falumba, ahol minden fűszál, minden bokor és nyíló virág régi ismerősként üdvözöl állandóan. A kertünk végén elterülő szép, kedves lúgos volt az én világom. A benne álló piszkos deszkákból összetákolt asztalnak nevezett valami felett születtek meg életemnek legszebb gondolatai. Ott töltöttem egész napjaimat, ha hazakerültem nagynehezen abból a zajos, ideges fővárosból. Ismét haza szöktem egy pár napra a falumba, hogy megfeszített munkában felhevült idegeimet lecsillapítsam egy csöppet. Megint a kedves lúgosba mentem. Tavaszi nap délután volt. A nap gyengén küldte szét életet lehelő sugarait. Leáldozóban volt már. Mélyen gondolkodva ülök az asztalom mellett. Kitűnő eszmék jöttek a a tollam hegyére. Alig győztem papírra vetni, oly gyorsan jöttek. Tárcát írtam. Amint ott gondolataimba merülve ülök, egyszerre csak két puha kacsó gorombán, erősen letapasztja szemeimet hátulról Nem tudtam kicsoda. Erősen szorította a szemgolyóimat. Már felsikoltani akartam. Végre eleresztett. Nagyot ütött a hátamra és pajzánul az égig is felkacagott. Szemem előtt pedig zöldült, kékült az egész világ. Kinyithattam végre a szememet. Hát ki volt az a gonosz? Ő volt. Nemes szomszédunk bakfis leánya, a Teruska, aki meghallotta, hogy hazaérkeztem és meg akart lepni. — Hát mit csinál Matyi ? — szólított meg, kajánul a szemem közé kacagva. — De megijesztett kisasszony. Azt se tudom most hamarjábon, hogy fiu vagyok-e, vagy leány? — Ne legyen zavarban egy percig sem. Bolondos fiu maga. De különben még most sem tudom, hogy mit csinál Matyi ? (Azért szólított ilyen bizalmasan, mert nagy bakfis volt ám ez a Teruska.) — Készítek valamit a lapba — mondottam meglepetésemből ébredezve. -Én is olvasom ám hetenként azt,amit maga ír az újságba. De mondhatom, nem igen érdekelnek a cikkei. Mindig csak a gazdasági kérdésekről, a szocializmusról és sokféle izmusról irkál, amelyek azonban engem nem érdekelnek egy csöppet sem. Miért nem ír olyat, amit én is szeretettel és élvezettel olvasok. Ne irjon többet olyan száraz, rideg dolgokat, ami csak a papának tetszik, én azonban már a harmadik sor elolvasásánál sarokba dobom az újságot. — Hiszen épen a mult heti számban tárcát irtam. — Igen, az szép volt. Látja, olyant miért nem ir mindig — mondotta erősen a szemem közzé bámulva. — Most irok épen megint tárcát, amely remélem el fogja nyerni Teruska tetszését. — Egészen tipp? és felkacagott. (E

z