Pápa és Vidéke, 4. évfolyam 1-52. sz. (1909)
1909-07-11 / 28. szám
31. szára. Páp a é s Vidéke B. oldal Harmincnyolc évvel ezelőtt egy szlavóniai fürdőben kerestem azt, amit mind e mai napig sem találtam meg, az egészséget. Volt ott sok török vendég is alsóbb osztályokból. akiknek fürdőszezonját nagy érdeklődéssel szemléltük. Mert mig mi négy-öt hétig költöttük a pénzt és fárasztottuk magunkat a fürdőzéssel, ezek a jámbor muzulmánok sokkal okosabb és gazdaságosabb módját gyakorolták annak. Nevezetesen reggel négy órakor beleültek a 32 fokos vizbe s ott déltájig fürdőzvén, akkor azon nedves ruhákban kiültek a gádorba, megették faggyútól csepegő birkahúsukat s levervén kezükről a diné nyomait, ismét visszamásztak a fürdőbe s benn maradtak késő estig, amig ki nem kergették őket. Másnap ugyanezt ismételték, harmadnap pedig a kúrát befejezettnek jelentvén ki, hazamentek — a szó legszorosabb j értelmében — fatornyos hazájukba. Bölcs ember a török, mert napi öt krajcárért vett egyhuzamban vagy tizenhat fürdőt, mig nekünk európaiaknak egy körülbelül épen olyan diszü és tisztaságú fürdés 35 krajcárunkba került s ezenfelül még kosztba és kvártélyba is, amely gondoktól ők mentek maradtak. Ezek az atyafiak felköltötték érdeklődésünket közeli országuk iránt és miután a szolgabíró megemberelt bennünket, egy horvát passzussal, egy ősjogász ismerősömmel íölkerekedvén, egy Pápa-vidéki magyar telepes szekerére, elindultunk a Gránitz, vagyis az akkor még határőrvidéki Uj Gradiska felé. Anna napja volt. Ez a dátum azért maradt meg emlékemben, mert akkor tettem lábamat először külső országba és mert majdnem mindjárt ott is hagytam a fogamat. Rémséges meleg volt, amikor megérkezve passzusunkat a csardakban (katonai őrház) láttamoztattuk. Ezek a csardakok, valamint a többi innen is, tul is a parton álló ház, nagyon komikus hatást tettek rám. A Száva áradásai miatt ugyanis ezek emelet-magasságnyira négy cölöpön állottak és menten felkeltettek bennem azt a diákcsinyre való hajlandóságot, hogy milyen jó volna ezeket a lábakat elfűrészelni s a legelső szél hogyan felfordítaná a »palotát« a bennlakókkal együtt! Természetes azonban, hogy ez csak jámbor óhajtás maradhatott s ehelyett beszálltunk egy rozoga ladikba. Még előbb azonban történt egy epizód, amely mint később kitűnik, csirájában hordta az összeütközést a két hatalmas birodalommal. Ott állt ugyanis a beszállónál egy potrohos feketesárga és nem spenótzöld finánc és pajtásom (azóta meghalt szegény) nem tudott okosabbat cselekedni, minthogy előszedje a pápai kollégiumban ráragadt német tudományát, azt kérdezte a cs. és k. figurától, hogy hozhatunk-e dohányt? Ez szemmel láthatólag elcsodálkozott ezen az együgyüségen, de valószínűleg arra gondolva, hogy majd megtanít bennünket a nemzetgazdaságra s abban a határvámok fejezetére, azt mondta: »No-no csak hozzanak, majd itt leszek én!« Én persze rögtön elkezdtem pajtásomat mindenféle illetlen titulusokkal fölékesíteni csacsisága miatt, ő azonban nagy lelki nyugalommal és reménykedéssel, hogy hátha igy, vagy hátha ugy lesz, biztatott engem és önmagát s mert ott lobogott már szemünk előtt a sárga poros parton a csillagos holdas veres török lobogó, egyelőre szegre akasztottam drukkolásomat s kiszállottunk. Legelső dolgunk itt is az volt, hogy a négy lábu s régi divatú köpőládákhoz nagyon hasonlító csárdákhoz menjünk, amelynek lábai alatt hason fekve kockáztak a török hadsereg legszélsőbb ekszpoziturái s megnézvén a passzust, amelyet — ugy láttam — csak azért nem olvastak el, mert olvasni alig tudtak, jóakaratulag vigyorogtak a piros pecsétre s egyikük felmászva a tyúklétrán a levegőben lógó emeletre, visszahozta valamely előttem mind e mai napig titokban maradt török Írással ellátva a »teszkerét« (útlevél). Ekkor aztán nyakunkba vettük a világot, neki menvén nagy Törökországnak. (No ez már nagyzás ám, mert hisz csak egy szerény határvárost voltunk látandók.) Szaharai porban, szaharai déli nap égető sugarai alatt és ugyanolyan fátlanságu parton tartottunk a város felé, amelyet Brebirnek hivnak s amely vagy kétszáz fasátorból álló bazár-utcával kezdődik. E sátrakban a Kelet sajátságos árui a primitivebb tarka-barka európai portékával vegyest vannak felhalmozva; Ízléstelen csészék, pipák, kések, ételek, gyümölcs stb. kínálkoznak itt megvételre jó aron, amely a szükséges alkudozás dacára is elég magas maradt, bár a tárgyalás alapja mindig az árnak általunk beígért fele volt. A mi táskánk is csakhamar tellett fura csészék, pipák és bicskák tömegével, emlékül szánva magunknak és másoknak. Kezdetleges munkáju, de azért cifrán kivarrott bőrpapucs, fácól készült női sárcipő, amely nem egyéb, mint egy kétlábú kis zsámoly, felső részén kihimzett kemény bőr félkörrel, ahová a lábfej szolgál bele, voltak a disz-darabok. (Ez utóbbiakat különösen azért említem, hogy bizonyítékom legyen rá, hogy nem mesét beszélek, mert ezeket, ha jól emlékszem, a bencések régiségtárának adtam. Nem akarnék ugyanis ugy járni, mint vitéz Háry János, aki a császártól kapott pénzt elköltvén, kénytelen volt arra fakadni, »hogy most már hihetik is kendtek, nem is!«) Egyszer egy sátorban megpillantjuk a tiltott gyümölcsöt: a dohányt. Aranyszínű, szép, apró levelek garmadában s a sátor előrészén térdein gubbaszkodó muzulmán kívánatra ott vágja előttünk hajszálvékonyra, hogy már a nézése is élvezet. Megrakodunk, fináncot, fekete-sárga sorompókat, cs. k. köpőládát (az őrház) feledve, apró, lapos csomagokkal tömve meg zsebeinket. Azután letelepedünk egy üres bódé elé s ebédelünk olyanformán, mint a törők fürdővendégek, de persze a magunk eledeléből és körülöttünk nagy csomó kutya, mint akár Konstantinápolyban, lesi a csontokat. Majd sétálni mentünk a tolongó néptömeg közt és szörnyen megbámultunk egy kocsist, aki csibukozva hajtott, meg egy török lovastisztet, aki régen nem kaphatott gázsit, mert bizony elég piszkos és kopott volt az egyenruhája. A gyönyörű faragású karcsú fa-minarettek tetőerkélyén meg-megjelent a muezzin és melodikus énekével intette az igazhivőket az imára s a vele járó mosdásra, amely utóbbi dolog ugyan rájuk is fért volna. Ezekre a hangokra az ember majdnem elfeledte, hogy csak hátra kell nézni s ott van a haza s a civilizáció; (már t. i. a mennyi a horvátoknál található) ugy elringatott, mintha valahol Bagdadban jártunk volna. Az igaz, hogy a környezet sem rontotta a hangulatot, mert a sok rácsos ablak közt csak alig itt-ott tűnt fel egy másformáju ház s a klasszikus keleti piszok, szemét, a vendéglő-ajtókon lógó egész sült birkák, melyeknek a rájuk tűző naptól lecsepegü faggyúját s egyes elérhető részeit a kutyák élvezettel nyaldosták, ugy a szemnek, mint az orrnak fantaziájat erősen táplálták. Az égetően sütő nap s a bokáig érő homokban való mászkálás végre is győztek a kíváncsiságon s mi eltikkadtan a hazaindulásról kezdtünk gondolkodni. A várostól jó távol elértünk a gőzhajó-állomásra s örömmel láttuk, hogy mennyi csónak van ott kikötve Mint a sivatagban vándorlónak az oázis, ugy tűntek ezek fel nekünk s azt forgattuk elménkben, hogy milyen jó volna innét átkelni, megmenekülvén igy, hogy a tikkasztó hőbégben a hosszú utat mégegyszer megtegyük. Egy matrózforma ember, mintha gondolatolvasó lett volna, átkiált a kikötő hajóról: — Át akarnak menni? — Hát lehet? — felelénk neki. A matróz egy csónakba ugrik és azt mondja: — Jöjjenek csak! Mivel magyarok, szívesen átviszem őket! Beleültünk a csónakba s boldogan haladtunk az agyagszinü Száván felfelé. Hogyne hisz igy megmenekülünk a fáradságtól s egyszerre felvillant lelki szemeink előtt a potrohos finánc — tőle is! Azonban ember tervez, Isten végez. Egyszerre egy erkéllyel körülgarnirozott kétemeletes csárdákról éktelen üvöltések üték meg fülünket, amelyeket azonban szerénységünk érzetében sehogysem akartunk magunkra venni, mig az egész világ nyelvén egyet jelentő hívogató kézmozdulatok arról, hogy e becses figyelem minket illet, meg nem győztek. Azt sem mondhatom, hogy nem voltunk Legelismertebb c<g . ClT O J) E 2l S ö femekkel kitüntetne! első pápai férfi-divatterme fi^áPA, Fő-tér. «fám ^ Kagymunkás szabó segédek felvétetnek. Kifogástalan szabású ss férfirnhák, papiruhak uradalmi erdésztisztek, nek, postásoknak, vasutasoknak, erdőőröknek, úgyszintén minden egyenruhát viselő testületnek egyenruhák legelegánsabban mérték ntáa
