Pápa és Vidéke, 4. évfolyam 1-52. sz. (1909)

1909-07-11 / 28. szám

r 4. oldal. Pápa és Vidéke 28. szára megilletődve, amikor megláttuk, hogy egyikmásik kézben puska is volt. Kiszálltunk tehát s felmásztunk a rengeteg lépcsőn a rozoga faházba s ott azután éktelen kiabálások közt, amiből persze mi egy szót sem értettünk, de értelmét poliglott matrózunk, aki — ugy látszik — szintén kikapta a magáét, megmagyarázta, hogy megparancsolták, hogy menjünk vissza a rendes átkeléshez s ha vissza nem fordultunk volna, bizony meglövöldöztek volna. Csak ekkor tudtuk meg, hogy a vizén nem a vizbefulás az egyedüli veszedelem; meghalhattunk volna golyó által is a Száva közepén. Megkönnyebbülten gurultunk le a lépcsőkön, de csak akkor, mikor egy nem tudom honnét előhúzott izraelita polgártárs passzusunkat az ezüstös, de az illírek dicső nyelvét, ugy látszik, nem értő parancsnokot meggyőzte róla, hogy útlevelünk nem étlap, vagy mosócédula. Matrózunk emberségét megköszönve, ismét a nyakunkba vettük a nap sugarainak kárörvendő kísérete mellett a borzasztó hoszszu utat s eltikkadva, mohamedán fatalizmussal érkeztünk meg a reggeli őrház elé, ahol a jámbor török katonái, akik mit sem tudtak államellenes merényletünkről, ismét megnézték az irást s vigyorogva, jóakaratú berregéssel eresztettek további sorsunkra. Kiültünk a partra aszaltatni magunkat s várni egy irgalmas lélekvesztőre, amely haza szállít bennünket akkor még cs. kir. szélű hazánkba. Azt azonban mai napig sem tudom, mi kifogása volt a török birodalomnak az ellen, hogy valaki hol megy ki belőle, holott ez az elhagyott országra teljesen közönyös lehet. Végre megjött a csónak s mi vagy tizenhatan, akik részben disznókereskedők, részben piszkos törökök, részben pedig trémázni kezdő agaurok voltunk, megindultunk. Persze, hogy trémázni, minél közelebb jött a part, annál jobban furdalt a lelkiismeret, illetőleg a zsebekben meghúzódó dohány csomagok, hogy az iparcikkek is vámkötelesek, arról fogalmunk sem volt. Már-már vizbe akartam vetni a dohányt, amely mind én nálam volt, de eszembe jutott, hogy nem rég hallottam, hogy ily esetben a finánc azt kihalássza s mert nehezebb lesz, még rosszabbul járhatok. Elhatároztuk, hogy nem fizetünk s még pedig elvből, de hogy ez hogyan fog megesni, azt még akkor sem tudtuk, amikor a vén fináncot, mint egy jól táptált kísértetet megpillantottuk. Eh, majd csak lesz valahogy! Nagy-bátran láttamoztattam immár negyedszer a passzust. Mikor lejövök, azt látom, hogy pajtásom kedélyes diskurzusban van a finánccal. No — mondok magamban — most hát jól vagyunk. Ez bizonyosan kitálalt mindent. Hogy én is odaértem, a vén orronc azt kérdi tőlem, van-e dohány? — Van az ördögöt! — mondék. Mikor drága, s azt mondják, rossz! — Persze, persze — mond a finánc. — De hát mi van a táskában? — Haszontalanságok. Pipák kések, stb. — Hadd lássam! — Tessék! Reménylem, ezek csak nem »mauthbar« dolgok. — De bizony azok! — Ne mondja? Hát mit csináljunk most? — Hát majd szépen bejönnek velem a . Fesztungba, ott elvámolják a tarifa szerint, aztán — passiert! No még csak az kellene! — gondolám — abból ugyan nem eszel, német! Most már nem a fizetés bántott, hanem > azt gondoltam, hogy ha bevisznek a Fesztungba, bizony meg is motoznak, megtalálják a dohányt s nemcsak hazugságban maradok, hanem, mint csempészt, be is csuknak. Elkezdtem a finánccal barátkozni, hogy tán igy, vagy ugy, itt is meg lehetne csinálni a dolgot s azt hivén, hogy eltaláltam délelőtti atyáskodásának rugóját, magyar szokás szerint célzásokat tettem arra, hogy csak a magam fáradságát sajnálom, az övét ellenben nem. De a finánc antik jellem volt s én hiába terheltem magamat egy ujabb súlyos bűncselekménnyel, a vesztegetés kísérletével: nem tágitott. Ellenben azt ajánlotta menjünk ebédelni a korcsmába, amit mi gondolván, hogy hátha valamire jó lesz, megfogadtuk. Rövid volt az ut, de hosszú volt pajtásomnak, akit én szemrehányásokkal halmoztam el s aki a ránk zuduló veszedelmek súlya alatt szinte roskadozott. Némán türt és szótlanul. A finánc nyomunkban, mint egy memento. A korcsmába érve, kifizettem az ottani költséget s fel-alá tipródtam, rá-rápillantva a halbszejtliző fináncra. Végre megvillant a fejembe a mentő gondolat s ehhez nyomban hozzá is fogtam. Tervem volt — tisztességszólván — megszökni. Megparancsoltam a kocsisnak, fogjon be s menjen előre, az ut elfordulásáig, amely a kocsma-kert és a vár alatt vezetett és kis távolságban várjon ránk. Természetesen közöltem a tervet társammal is, ki rögtön egyhangú lelkesedéssel hozzájárult. Sőt a maga részéről foganatba is vette. De — ugy lálszott — még nem érte be eddigi bolondságaival, mert amikor a kapura néző finánc előtt elment, nyájasan odaköszönt neki: — Ich empfele mich! Ez tán még együgyübb volt nála, mert nem akadt fenn e tüneményen, elfogadta a köszöntését, mintha ez nem is a szökés bejelentése lett volna. A parasztkocsi kidöcögött; ez ugylátszik nem volt feltűnő a finánc előtt, én pedig közönyös ábrázatot és teljes flegmát erőltetve magamra, jártam végig néhányszor az ablak előtt fel s alá. Egyszer ugy »véletlenül« kiléptem az utcára ott azonban vadul kereket oldva rohantam a kocsi után. Társam ugy ellábolt, hogy még a kocsit is elhagyta. Felkaptam a szekérre, a siker öntudatával és kárörömmel néztünk vissza az ominózus Fesztungra, amelyben talán ingyen lakással is megkínáltak volna s az addigra odaért agg fináncra, aki kiabált is valamit, de mi egyszerre nem tudtunk németül. Egy futó pillantást vetve a közeli túlsó partra, bizonyos fájó érzéssel láttam eltűnni a minaretteket, a bazárt s a félholdas lobogót s olyanforma érzésem volt, mintha az imént egy más világban jártam volna. íme igy jutottara rövid pár óra alatt két nagyhatalommal konfliktusba. Szerencsére nem avatkozott bele a diplomácia, mert akkor tán még most is az ujgradiskai erődben ülnék, mint egy elfeledett államfogoly . . . Felelős szerkesztőnk távollétében a lap szellemi ügyeinek vezetését Blasutigh Sándor káplán ur volt szives átvenni. Felkérjük tehát t. munkatársainkat, hogy b. dolgozataikai az ő nevére szíveskedjenek cimezni. HÍREK. Személyi hirek. Francsics Norbert bakonybéli apát és dr. Kovács Sebestyén Aladár műegyetemi tanár a hét folyamán városunkban időztek, mint a bencés székház szivesen látott vendégei. — Kránitz Kálmán segédpüspök ur őméltósága — mint jeleztük — vasárnap délután a fél 6 órai gyorsvonattal városunkba érkezett, hol a plébániának szi^ vesen látott vendége volt. Hétfőn délelőtt és délután Papp Sándor kir. tanfelügyelővel a képesitő vizsgálatokat vezette a zárdában. A vizsgák befejeztével hétfőn d. u. 4 ó. 50 p.kor Varsányon át Veszprémbe visszautazott. — A pápai várkastély ura: Esterházy Pál gróf nejével együtt hosszabb időre Olaszországba utazott. — Hanauer A. István dr. p. kamarás, a budapesti központi szeminárium lelki igazgatója, városunk szülötte, e hó 3-án körünkbe érkezett. — Hoitsy Pál, városunk orszgy. képviselője vasárnap délután Hajnóczky Béla, a pápai függ. párt elnökének kíséretében ellátogatott a kath. kör kerthelyiségébe, hol kedvesen eltársalgott. Este részt vett a jótékony nőegylet kóstoló mulatságán. Másnap visszautazott kedves tartózkodási helyére, a yestmegyei Harasztiba, hol birtoka van. — Tauber Sándor dr. a szombathelyi szeminárium tanára, a közismert jogtudós, városunk szülötte, huzamosabb időre ide érkezett. — jídám Iván veszprémi apátkanonok-plebános, volt pápakovácsi-i plébános, egy-két napra Pápakovácsiba érkezett, hol a grófné vendége volt. — Hermann Pál, a helybeli adóhivatal főnöke 3 heti szabadságának elteltével hivatalát újból átvette. Jubileum. Hevesi Bernát bencéstanár f. hó 7-én ülte meg pappá szentelésének 30 éves évfordulóját. A jubiláns tanárt meleg ünneplésben részesítették rendtársai. Hevesi Bernát 30 évvel ezelőtt éppen városunkban kezdte meg tanári pályáját. Pápáról Esztergomba ment tanárnak, Esztergomból Komáromba. Komáromban 20 évig tanárkodott s oly páratlan népszerűségre tett szert, hogy mikor 1906 nyarán ismét Pápára helyezte át a főapát, a város legelőkelőbb egyesülete, a Dalegyesület, tisztelete és szeretete jeléül továbbra is őt tisztelte elnökéül s ismételt lemondását csak ez évi rendes közgyűlésén fogadta el. Egyenes jellemű, egyeneslelkü pap, lelkes tanár, szeretetroméltó ember és tüzes, tántoríthatatlan magyar, aki hazájának ügyét nemcsak szóval szolgálja, hanem saját példájával utat mutat másoknak is. Ezek a nemes tulajdonságok szerezték meg számára rendtársainak és jó barátainak, ismerőseinek, tanítványainak szeretetét és nagyrabecsülését. Jubileuma alkalmával, melyet — saját kívánsága szerint — egész csendben ültek meg, fogadja lapunk részéről is legőszintébb jó kivánatainkat. Ad rcultos annos! Városi Ügyek. Szombaton népkonyhai biz. ülés, hétfőn állandó választmányi, kedden 1 világítási biz. ülés, 15-én közgyűlés.