Pápa és Vidéke, 4. évfolyam 1-52. sz. (1909)

1909-04-18 / 16. szám

6. oldal. Pápa és Vidéke 11. szám. azt a levelet, melyben arra kérnek föl, szerezzek a földmivelésügyi minisztériumtól , ezer puskát. Mert lám, a búr parasztok is igy győznek. A naiv néphit azért fordult puskabeszerzési kérelmével éppen közvetítésemmel Darányihoz, mert megszokta, hogy tőle kapja az eperfát, a jó levegőt, tehenet, a vetőmagot, a szőlővesszőt — s igy abban a jámbor hitben volt, hogy meglesz a puska is. Ez az egy levél is vitézi tettekért lappangó hevületnek beszédes bizonyitéka. Most még közelebb készült a puskaropogás. És nincs olyan politikai iskolázottság, mely egy szerbmagyar háborúnak akár érzelmi, akár gazdasági okokból való eredetét igazolhatná, avagy azt csak bizonvitani is megkísértené, hogy az a háború akár hódítás, akár a meglevőnek biztosítása céljából célszerű és észszerű magyar szempontból. És mégis mit tapasztaltunk? Valami jóleső nemzeli öntudatot és elszántságot. A régi katonanemzet erényei mutatkoztak s ha itt-ott el is csöppent az édes anya könnye, de az anyai szemekből előragyogott az a büszke hit, hogy az ellenséggel, mely harcba kényszeritett, — elbánunk. Ez volt az elmúlt napoknak legörömkeltőbb tanulsága. Szinte sokan sajnálják is már, hogy a leszámolás elmaradt, mert a harci készülődés az erőnek és bátorságnak sok sikert igérő energiájával gyönyörködtetett. Jó ennek tanulságaival bíbelődni, ha tartalék nélkül örülünk is a békének. Kaas Ivor báró. A kath. sajtó diadaliinnepe. Három évvel ezelőtt hirtelen elnémult. Letette félelmetes tollát. Visszavonult a közélettől. A nemesi küzdelem lobogó lelkű vezére, legvitézebb zászlótartója nem követte társait a hatalomba, a dicsőségbe. Nem tudott megbékülni a helyzettel. Harcolni akart a végletekig, a nemzeti ügy teljes, tökéletes diadaláig. Ámde a tábor, mely Kaas Ivor gyűjtő riadójára annyi ütközetet megvívott, a haza 1 jól felfogott érdekében egy időre felfüggesztette a nemzetközi követelményeket. Békére léptek a hadakozó felek, mert »mindent kockára tehetünk a hazáért, de a kazát kockáztatnunk az egész világért sem szabad!« Ebbe a békébe nem tudott belenyugodni az öreg harcos. Két ut állt előtte. Vagy ellenzékbe megy s igy azokkal néz farkasszemet, akiknek a lelkét ugyanazon eszmék hevítik, J amelyek az övét, vagy — visszavonul. Szép világot vet Kaas Ivor báró nemes lelkületére, hogy az utóbbit választotta. Három évig hallgatott. Három esztendőn keresztül fájdalmasan nélkülöztük ragyogó gondolatait, félelmetes tollát. Az eljövendő nagy idők intő jele, hogy most, a feltámadás szent ünnepén újra beállt a csatasorba. »A komor helyzet láttára megrendité de egyszersmind tettekrek lelkesítő plaszticitással, irásművészetének régi, gyengületlen erejének, keresztény magyar lelkének régi lánggal lobogó tüzével« hatalmas szózatot intézett Magyarország keresztény népéhez az alkotmány hasábjain. Az egész világon háború folyik két világnézet között. Naturalisták és modernisták tagadással és tanitással, furfanggal és erőszakkal ostromolják a történelmileg és természetesen kifejlődött szervezeteket. A magántulajdont lopásnak minősitik. Bitorlóknak a királyokat. Ámitóknak a papokat. Zsarnokoknak a tisztviselőket. Az urakat heréknek. A gyárakat börtönnek, a kúriákat rablóváraknak s »a templomokat hazugsággyáraknak« nevezik. A tömeget szervezik ostromló ezredekbe s vörös zászlóval vezetik a szavazáshoz. Elfoglalták Budapesten a városházát, mint Párisban és Rómában és maguknak követelik a képviselőházat, hogy ez uton az egész törvényhozó és kormányzó hatalmat kezükbe kerítsék. Eszközeikben nem válogatósak. Sztrájkkal és terrorizmussal a polgárokat vagyonuktól, a munkásokat kenyerüktől foszszák meg és megtámadják testi egészségüket. Mivé lesz a magyar állam és a magyar nemzet, ha győznek ? . . . »Húsvét nagyhetét ünnepeljük. A templomok megtelnek az áhitatos néppel . . Letérdel a szent sirnál, ahol meghalt az Ember és az Embernek Fia és követi körmenetben a feltámadott Krisztus, Istennek fiat. »Elvégeztetett !« ... A magyar nemzetnek is vannak sebei, tövises koronája, kinos szenvedése. Vannak, kik halálát várják, elitélnék, megölnék és eltemetnék. kedvű, vidám, hogy ne kelljen busulnia a te Rakitzádnak. És odasimitja bársonyos képét nagyapónak ráncos arcához, mint egy kis hizelgő cica. Nem jut hamarjában szóhoz az öreg. Igen meghatja, nagyon jól esik elárvult szivének ez a meleg ragaszkodás, ez az őszinte szeretet. — Csakhogy te itt vagy, édes jó leányom! A jó Isten benned adott kárpótlást mindenért, amit tőlem elvett. Sohse bánd, ha néha napján egy kicsit elérzékenyül ez a vén szivem. Öreg ember hamar sir. Nem is szégyen neki a köny. De ha neked rosszul esik, hát soha többet nem teszem. Ki is vigasztalna meg engem, ha a te jókedved sem lenne meg? Csupa keserűség — Lódobogás szakitotta félbe a beszélgetést. Két lovas állt meg a ház előtt. Ékes öltözetű, büszke tartású az egyik, közönséges ruháju, alázatos, hunyászkodó arcú a másik. Nagy ur és szolga. Amilyen kevély a külseje, olyan a hangja s az elsőnek. — Ez itt a Ravinu háza ? — Ez ! — Felel az öreg kurtán és int unokájának, menjen be. Rakitza eltűnik a házban. Láng villan föl a büszke jövevény büszke szemében az épen nem alázatos válaszra. — Paraszt! Tudod, kivel beszélsz ? — Ha arcodból nem is, de hetvenkedő szavaidból bizton kiolvastam volna, hogy Zobor vezér vagy, a fejedelem jóvoltából ennek a vidéknek ura, velem együtt a fejedelem szolgája. Szavaidat meg jobban válogasd meg, mert ha nincs is rajtam annyi cifraság, mint a te ruhádon, azért származásomra fölveszem a versenyt a te őseiddel. Véresre sebzik a vezér büszke lelkét ezek a büszke szavak. De elfojtja haragját, semmi esetre sem érne célt, ha mindjárt most kitörésekre ragadtatná magát. Szép szeliden, szőrmentében kell bánni az öreggel. Szineskedő barátsággal kezd hát hozzá szólni. — Ne vedd rosz néven, öreg, hogy egy kissé keményen ejtettem a szót. De tudod, Zobor vezér nem szokott még ahhoz, hogy kérdéseire ily büszke választ, sőt rendreutasitást kapjon. Hagyjuk ezt most! Beszédem van veled, Öreg, de csak odabent mondhatom el. — Házam mindig nyitva áll a tisztességes szándékú emberek előtt. Lépj be, vezér, ha ugy tetszik! Zobor leszállt lováról, a kantárt odadobja kísérőjének. Igy gyalog tűnik csak ki igazán daliás termete. Hatalmas, férfias alak; vezérnek termett. Az a két függőleges homlokránc szemöldökei közt nagy akaraterőről tanúskodik, éjfekete szemében a szenvedélyek egész poklának tüze lángol. Most az erős akarat elaltatta a szenvedélyeket, de jaj annak, aki vakmerő, vagy óvatlan kézzel fölveri az alvó szörnyetegeket ! — Nem akarom sokat csűrni-csavarni a dolgot, öreg — kezdi meg a szót a magasrangu vendég. Neked van egy szép unokád, nekem nincs feleségem: add oda nekem Rakitzádat. Meglásd, megböcsülöm ; nem lesz reám panasza. Megteszed-e vagy sem? Hallgat egy darabig az öreg. Határozott Legelismertdft c*g. VÁGÓ DEZSŐ Éssaekkel kittete tvs! első pápai férfi-divatterme Ipa, Fő-tér. SS. szám _ _ ^ _ Nagy munkás szabó segéde* felvétetnek. ferfkftä&k, papír iikák ara 6 aki« «rdésfftisítek, nek, postásoknak, tm»U*,ck»ak, «retöőrökaefc, agysjánáéa aarnde« efylttcakát vieeiő test&U&ttk &§yöfitti&ák Icgale^éasAbi**» weMek uti n