Pápa és Vidéke, 4. évfolyam 1-52. sz. (1909)

1909-04-18 / 16. szám

1*2. szám. Pápa és Vidéke 5. oldal. Válság van, Jeremiás siralmait énekelik a kormány dalosai. A helyzet tarthatatlan, irják, nem ok nélkül. »Utálatos állapotok !« — panaszkodnak a pártvezérek. A parlament agonizál és az utolsó kenetet akarja nekik feladni a kormány. Már azt is olvastuk, hogy »a koalíció megdöglött«. Ezt a vergődést hideg szívvel nézem. Lesz feltámadás! . . . Igenis lesz ! Az isteni Gondviselésben és a magyar nép életerejében bizra állítom. Ám a halálból való menekülésnek egyetlen utja az igazság és az élet, a visszatérés a kereszthez. Csak abban a civilizációban haladhatunk, mely a nemzeteket fentartja, nem pedig, mely az államokat szétrombolja. Keresztény erkölcsök kellenek és ezek nincsenek a pozitív keresztény hit, vallás: az Egyház nélkül. A keresztény Magyarországot kell feltámasztani a kősirból. Sorakozzunk és imádkozzunk! A kereszténységet, Magyarországot fel fogja támasztani az élő Jézus.« Sajnos csak egy-két részt közölhetünk ebből a felséges ünnepi szózatból. A politikai részt, melyben a néppártnak, mint az ország egyetlen keresztény pártjának hivatását megragadó színekkel festi, lapunk társadalmi jellege miatt kénytelenek vagyunk elhagyni. Egyet azonban kitörő örömmel konstatálunk. Magyarország legelső publiciontája, a protestáns vallású Kaas Ivor báró ismét viszszatért a kath. sajtóhoz, melynek hosszú éveken át volt vezére, dicsősége, büszkesége. Isten hozta ! Ragyogó tollára nagyobb szüksége van a keresztény magyarságnak, mint bármikor. Tisztnjitás előtt. Választások a városnál. Városunk újonnan választott képviselőtestülete holnap gyakorolja legszebb polgári jogainak egyikét. Tisztviselőket választ annak a közönségnek a számára, mely őt bizalmával a közel múltban megtisztelte, érdekeinek a kérdés, határozott felelet kell rá, kibúvó nincs. Jól ismeri a vezér erőszakos természetét, tudja, hogy, ha Zobor valamit a fejébevesz, attól el nem áll, annak sikerülni kell. Ámde sokat hallott — és tapasztalt — már gonoszságáról is. Igen kegyetlen ember, nyomorgatja a védtelen népet, a rablástól sem idegenkedik és aki terveinek útjába áll, hamarosan elteszi láb alól. Legnagyobb akadály végre az, hogy a vezér még nem hajtotta kemény nyakát a keresztvíz alá. Egy pogányhoz meg csak nem adhatja az ő derék keresztény unokáját! Ki kisérné el akkor ünnepnapokon abba a szép templomba, amit akkor építettek, mikor ő még ölbeveló kis gyerek volt. Nehéz a válasz. Jól meg kell rágni a szót, mielőtt kimondja. — Vezér! Hadd mondok el 'valamit! Voltam valaha én is délceg, erős ember, mint most te vagy. Volt szép feleségem, volt két derék fiam. Elpusztultak, elhaltak. Magamra maradtam . . . Láttad már ugy- e, vezér hathatós védelmével megbízta. Akarjuk hinni, hogy a képviselőtestület minden egyes tagja át van hatva felelősségének tudatától; tisztában van azzal, hogy neki a választásnál önző érdekeket keresnie, önző célokat támogatnia nem szabad. Egyedül a város javát kell szeme előtt tartania, tehát oly férfiakra kell szavazatát leadnia, akik tiszteletreméltó egyéniségükkel, szeplőtlen multjukkal, rátermettségükkel, képzettségükkel és a város érdekében kifejtett tevékenységükkel elég garanciát nyújtanak arra, hogy állásukat nem szinekúrának tekintik, hanem igazi élethivatásnak, melynek lelkiismeretes betöltéséhez egyéni becsületük fűződik. Nem volnánk igazi tolmácsai a közvéleménynek, ha azt állítanánk, hogy a közönség valami túlságosan meg van elégedve a mai rendszerrel. Lépten-nyomon felmerül az a panasz, hogy a felek ügyes-bajos dolgait nem intézik el azzal az előzékenységgel és azzal a tapintattal, melyet méltán el lehet várni egy autonóm tisztikartól. Akinek nem inge, ne vegye magára. Tisztviselőink a város közönségének bizalmából ülnek benn hivatalaikban. Ez a bizalom drága kincs. Nem szabad vele visszaélni, Ha egy kinevezett tisztviselő honosít meg a hivatalában bürokrata-rendszert, ha az gorombáskodik velem, nem annyira őt szidom, mint inkább azt, aki a nyakamra ültette. Elvégre nem köszönhet nekem semmit, tehát nincs is irántam hálára kötelezve! De a választott tisztviselő helyzete egész más. Sokkal kényesebb, sokkal nagyobb felelősség nehezedik rá. Ezt a tisztviselőt mi emeljük a saját akaratunkból magunk fölé, még pedig azért, hogy szószólója legyen minden jogos törekvésnek, hathatós előmozdítója a város erősödésének, virágzásának. Az a bizalom, melynek a választott tisztviselők állásukat köszönhetik, súlyos teher, mert a legrutabb bünt, a hálátlanságot követi el az, aki visszaél vele — de egyszersmind a legerősebb inditó ok is kötelességük pontos, odaadó tel— hogyne láttad volna? — azt a vén, korhadt tölgyfát ott fönt a hegy tetején. Valahányszor látom, elszorul a szivem, mert a magam elárvult sorsát látom benne. Korhadt, vén fa vagyok én is. Napról-napra várom már azt a jótékony vihart, amely kicsavar gyökerestül. Csak egy vigasztalásom van ebben a keserves életben: a jó Isten meghagyta vénségemre az én jó unokámat, hogy legyen, aki elfeledtesse velem ezt az elhagyatottságot. Miért akarod hát épen őt elvenni tőlem? Ne tedd ezt, vezér, ne tedd ! Hagyd meg nekem az én édes Rakitzamat! Ékesszólóvá tette az öreget a félelem, hogy elviszik unokáját. Még könnye is kicsordult nagy könyörgésben. Ámde Zobor vezér hajthatatlan, szive kemény. Ékesen szóló szavak, esdeklő könnyek meg nem indítják. Már látja, hogy itt szép szerével nem boldogul. De azért még türtőzteti magát, — Öreg, öreg, szépen beszélsz, de feleded, hogy Zobor vezér kéri unokádat. Amit Zobor kér, azt nem szokták megtagadni. jesitésére. A választott tisztviselőben sohasem szabad elhalványulnia annak a tudatnak, hogy őt nem egy felsőbb hatóság ültette a város nyakára, hanem polgártársai bizalmának és szeretetének köszönheti megélhetését, tehát irántuk hálára van kötelezve! Ne legyen tehát az az autonóm tisztviselő bürokrata, Ne legyen goromba. Hanem legyen az, aminek lennie kell: polgártársainak bizalmas barátja, atyai tanácsadója. Egyesek kívánságait hallgassák meg figyelemmel és intézzék el közmegelégedésre, szeretettet. Ne kívánjanak mindenkitől örökké formaszerű beadványokat, ne növeljék a lakosság amúgy is súlyos terheit. A választási küzdelem nem vetett nagyobb hullámokat. Ha lesznek is összecsapások, mérkőzések, — szenvedélyesebb, elkeseredettebb harcra nincs kilátás. Ha a jelek nem csalnak, nem lesznek nagyobb »meglepetések«, nem lesz nagyobb mérvű személyi változás. De a rendszerben nagyon is kívánatos volna egy kis Pálfordulás. Több szociális érzéket várunk az uj tisztikartól. Mindenki látja, mindenki érzi ezt a félszeg helyzetet, mely városunk elhanyagolt köztisztasági, közegészségügyi, közbiztonsági, közrendészeti és tegyük hozzá: közvilágítási viszonyait jellemzi. Az egész város tele van panasszal; a helyi sajtó is hol több, hol kevesebb erélylyel, úgyszólván hétről-hétre szóváteszi ezeket a siralmas állapotokat — de komoly, elhatározó lépést hiába várunk azoktól, akiknek módjukban is állna, meg kötelességük is volna ezen a sok bajon segíteni. Határozott, kiforrott egyéniségek kellenek. Képzett, tiszta fejű, tiszta látású és tiszta lelkiismeretű emberek, akiket egyes érdekcsoportok nem ráncigálhatnak a saját önző céljaik szerint. Ilyen egyéniségeket válasszon tiszviselőkké az uj képviselőtestület. Örök hálára kötelezi a várost még akkor is, ha ezen az egyen kívül többé egy lépést sem tesz a közjó érdekében ! — Én nem tagadtam meg kérésedet, vezér. Csak kértelek, állj el tőle. Ám legyen! Majd csak megélek valahogy magamban is.. De kerdezzük meg előbb Rakitzát, mit szól hozzá ő. Ha veled tart: egy szóval sem marasztalom; ha itt akar maradni: egy szóval sem késztetem távozásra. Helyeslőleg bólint a vezér és belép a szép leány. Félve tekint a hatalmas vendégre, pirulva süti le szemét, mikor a szenvedélytől izzó szempár rátapad arcára. Azonnal megsejti, miről lesz itt szó. — Lépj közelebb, édes Rakitzám! Nézd, Zobor vezér megtisztelte házunkat. Eljött, hogy elvigyen magával. Feleségévé akar tenni. Nem lesz rá panaszod, azt mondja. Illendőkép megbecsül. Mit szólsz hozzá, édes unokám ? Eltűnt a leány arcáról a pirosság, szelid vonásain határozottság tükröződik vissza. Jöjjön, aminek jönnie kell, ő nem válik el jó nagyapjától. Legkevésbbé Zobor vezér kedvéért, akit ő is jól ismert. — Kérdeztél nagyapám: felelek. Vezér, hozzád szól szavam! Megfogadtam nagyapám-