Pápa és Vidéke, 4. évfolyam 1-52. sz. (1909)

1909-04-18 / 16. szám

IV. évfolyam. Pápa, 1909 április 18. 16. szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai katholikus kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 10, félévre 5, negyedévre 2'50 K Egyes szám ára 24 fillér. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Kiadótulajdonos: A PÁPAI KATH. KÖR Felelős szerkesztő: ZSILAVY SÁNDOR. Szerkesztőség: Pápán, Anna-tér 1. házszám. A kiadóhivatal vezetője : SÜLE GÁBOR, Viasz-utca 15. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz HajnÓCZky Árpád és Vajdits Károly könyvkereskedése Finale. Messze szép hazámból, »hallgatva a tenger mormolását« — irom e sorokat. Csak az előbb derültem egy angol csapaton, amelynek a pincér előzékenységéből kezébe került a Borsszem Jankó. Az egy csöppet se értett lapnak belpolitikai képeit közömbösen lapozták az angolok. De egyszerre meglepte őket egy elmés helyzetkép. A fiakkeros leszáll a bakról. Az utcai szemetes ládára maga elé teríti a Balkán-részletek térképét s csakhamar mellé sorakozik az utca jellegzetes népe: a sarki hordár, a kéményseprő, a pereces, a pucerájos s mivel »rendnek muszáj lönni« — természetesen a rendőr is. S nem hiába, hogy a fiakkeres emelkedett helyről, a bakról szedte magába »a kis Kélpesből« a külső politikai háború esélyeit: mutatja Nist, ahova a Karagyorgyevicsok mennek, minekutánna az osztrák-magyar csapatok elfoglalták Belgrádot. Az angol csapat az elmés rajzoló képén a legharsányabban derült, amilyenre Albion szőke fia csak képes. Eddig is olyanformán voltunk, hogy ha az Íróknak persziflátsra alkalmas théma kellett: a Balkánra mentek. Megszokták, hogy minden komoly intézmény odaát valami kedves operettezamatot kapjon s biztosra veszem, hogy az a hűhós nemzeti fel- és leszerelés és asszony-regementesdi is hálás thémája lesz az ujabb operette-irodalomnak. Nem lennénk azonban nemes ellenfél (még ba nemtelenül bántak is el velünk), ha, mikor az ábrándok ragyogó világából leszáll egy nemzet az élet keserű valóságába, — Martialis szatirája jutna eszünkbe és tovább firtatnék ez oldalról fnémánkat. Azt tartjuk, hogy a szomszéd, ha mámorából észretér, nem is nagy árt fizetett s külön gondviselés óvta meg a békés jövendőnek, vagy ábrándjainak. Hogy melyiknek óvta meg, azt döntse el a jövő. Nem söprök tovább a messze szomszédban, inkább fordítom figyelmemet az események nagy változata után magyar nemzetemre. Bizonyos nemzeti büszkeséggel teszem ezt. Már annak idején a búr háború iránt mutatkozó rendkívüli érdeklődés a színmagyar részeken fölkeltette figyelmemet arra, hogy micsoda vitézi, harci tulajdonságok szunnyadoznak a nép fiában. Akkoriban a magyar nép számára szerkesztettem lapot. S igen sürü korrespondenciám volt a nép fiaival. Kedves emlékemül őrzöm még ma is Irta: Röder Ákos. Virág a vadonban. Fönn álltunk a Zobor-tetőn és néztük, néztük azt a végtelen panorámát, mely ugy meg tudja kapni a szivet, ugy álomba ringalja a leikot. Szellő lebbent és megsimította lágy kezével homlokunkat, kiragadta a jelenből elménket. Enyhe fuvalommal, édes szóval csodálatos dolgokat regélt régi magyar dicsőségről, ellenséges vezér, gonosz vezér rut végéről. * * * Kiült háza elé az öreg Ravinu. Kijött hezzá egyetlen unokája is, a tündérszép Rakitza. És az öreg mesélni kezdett a régi jó időkről, mikor még Nagy-Morávia nem volt olyan nagy, de sokkal erősebb, mint most. Hiába! amidőn meghalt a nagy Szvatopluk, híre-hamva sincs a morva dicsőségnek — Ott harcoltam én is, édes unokám, a fejedelem közelében, mikor Arnulf, a hatalmas germán császár hozott ellenünk hadat. Nem birt velünk, pedig messze keletről is hívott segitseget. Rég kiment már a íejembői, hogy is hívták azt a népet. Öreg ember hamar íelejt. De azt még jól tudom, hogy olyan kemény harcot sem azelőtt, sem azóta nem vívtunk, mint mikor ezek a keletiek reánk zudultak. Játszva vertük meg Arnulf embereit, de minket ép oly játszva tettek tönkre ezek a pokol fajzatjai. Félannyira sem tudtuk vetni a dárdát, mint ők az ő sohasem látott fegyverüket, amit maguk közt — ugy rémlik előttem — nyílnak neveznek. Sebes vágtatva jöttek ránk, pillanatra sem álltak meg és mikor mi még csak méregettük a távolságot, vájjon kidobhatjuk-e dárdáinkat, már ott süvöltöztek közöttünk azok az ördöngös fegyverek. Akibe beleakadtak, az nem szólt többet. Az a kis hitvány, vashegvü nádszál ugy keresztülverte a szivét, hogy a dárdadöfé* se jobban. Nem is tudtuk Arnulfot kiverni, mig el nem pusztultak közeléből ezek a gonosz lelkek. De egyszer csak elmentek haza. Hej ! de hamar végeztünk azután a kevély Arnulífal. Fölcsillant az öreg szeme a régi dicsőség említésére. Pedig régen volt az, mikor ő mint I ifjú vitéz ott küzdött a fejedelem, a nagy j Szvatopluk válogatott harcosai közt. Hű feleséget, két derék fiút vesztett már el azóta; gonosz betegség emésztette el a hitvest, ellenség fegyvere a két fiut. Az a galambősz haj nemcsak az évek számát mutatja, hanem a csapások súlyát is. Édes emlék, fájó emlék maradt csak meg a régi dicsőségből, régi boldogságból. Ugy elfacsarodik az öreg szive! Elborul az arca. Keserűség váltja fel a lelkesedés örömét, keserű könny ég a szemében és lassan alágördül a viharverte, a bánat barázdálta arcon. Még jó, hogy van, aki lecsókolja a könynyeket, aki szavának ezüstcsengésével elűzi a fájó gondolatokat. Rakitza odasimul öregapjához, mint hókoszoruzta zordon hegy oldalához a havasi rózsa. — Tudom mire gondoltál, édes öregapám. De azért kérlek, ne légy olyan igen szomorú. Lásd, nekem ugy fáj, ha az én jó üregapámat valami bántja. Légy megint jó A keresztény magyar családok lapja az rji spénirodpJmi kritikai Tietilan. Szerkeszti: Andor József. Főmunkatársak: Prohászka Ottokár, Szemere György. Előfizetési ára : Egész évre 20, fél évre 10, V* évre 5, egy hóra 2 korona. Az ÉLET kiadóhivatala: Budapest, VIII. Szentkirályi-utca 28/b. Ne legyen városunkban és vidékén egyetlen keresztény uri család sem, hova az ÉLET hétről-hétre be nem kopogtat, — Tessék mutatványszámot kérni, —