Pápa és Vidéke, 3. évfolyam 1-52. sz. (1908)

1908-02-23 / 8. szám

2. PÁPA és VIDÉKE 1908. február 16. bukott nemzetközi -- vallásinak mondott, de tényleg politikai — hatalom érdekében még oly sok keserű poharat kell kiüriteni ezer meg millió nemes léleknek. Ezért őszintén sajnáljuk, hogy az emberek egész tömege még mindig nem tudja, vagy nem akarja megérteni a történet tanulságait. Nem tudja felfogni, hogy az Istennek igaz félelme, a tiszta erkölcs, az emberiesség épen nincs ahhoz kötve, hogy egy gyarló öreg ember, a római pápa absolut hatalommal vezényelje az egész emberiséget. Hiszen szép, nagyon szép volt az elv, hogy a pápa személyében mintegy az Isten legyen minden mindekben 1 De hová vezetett? ! Testi és szellemi zsarnokságra. A pápáknak, e földi isteneknek a pogány istenek módjára való élésére. A népek, nemzetek pedig mélységes csalódásukban kénytelenek voltak bevallani, hogy csak urat cseréltek, mikor a császár helyett a pápa ült a nyakukra, de helyzetük nem változott semmit. A caesar-pápaság az Isten-nevével való szörnyű visssaélésre vezetett és egy hosszú kedves álomból hamarosan kiábrándította a népeket. Ali, ha a Katholikus Népszövetség az Isten félelmének és az ezzel járó tiszta erkölcs terjesztésének nemes munkájára alakult volna, olyan szivesen csatlakoznánk hozzá. Mert ezen a mezőn — hej — bizony sok munka várna ránk. De mikor ezt még hangoztatni is alig halljuk; mikor azt látjuk, hogy csak a római katholicizmus uralkodó, a másvallásuakat elnyomó régi helyzetének visszaállítása, az 1848., 1868. és a kilencvenes évek szabadelvű törvényeinek eltörlése és az 1791. év előtti állapotnak visszaállítása a főcél: akkor eszünkbe se juthat, hogy csatlakozzunk, szövetkezzünk. Pedig a magyarnak a magyarral a Krisztus nevét viselőnek a Krisztus nevét viselővel olyan természetes volna a szövetkezése, az együttműködése, mikor a lelki erők gyarapítására, az értelmi és erkölcsi suly növelésére külső és belső ellenségeik miatt oly nagy szükség volna ! lis mi az az erő, amibe a kath. népszövetség bizakodik? Tiz milliónyi számuk! Hivságos bizakodás. Bizonyítja Olasz- és Franciaország példája . . . Hogy rá rivallna e népszövetség Jézusra, hogy mit akar ; mi motoszkál a fejében ? 1 Csak ugy mint annak idején a zsidók. Hogyan kinevetné a szövetség Pál apostolt, ki az egész pogány világ meghódítását tűzte ki célul ! Hogyan, micsoda | reménnyel küldhetnek ők hittéritőket a pogá| nvok közé? 1 ... Ah, látott már a Krisztus | egyháza más szeleket is 1 Nagy legény, óriás | volt Góliát, Dávid pedig csak kis fiúcska és | mégis a nagy legény terült el a földön tehetetlenül. Mert nem volt vele az Isten! A többség hiába akarta vérbefojtani Krisztusban és az apostolokban, később Husz Jánosban és anyi társában az igazságot, a krisztusi eszmét: nein sikerült. Az igazság a hatalmon levők minden mesterkedése, erőszakossága dacára is él; az emberiesség terjed. E tényekben van ami bizodalmunk. De ugyan e tények minket is éberségre, munkásságra, erőink kifejtésére sarkalnak! Szerencsétlen idő! A klerikálizmus, ez a telhetetlen szörny, áldozatul kivánja a testvéri egyetértést, békességet és szeretetet. Szerencsétlen emberek, kik áldozó papokként forgolódnak körülötte és jobb ügyhöz illő lelkesedéssel, elszántsággal tömik a hitványt! Igazság és szeretet Istene, ne hagyd el a szegény magyar népet 1 K. J. * erejű napilapok ép ugy szemethunytak a néppártnak, mint politikai pártnak e tisztán vallási szempontokat érvényesítő működésére, mint ahogy szemet hunynak arra az országgyűlésnek és a kormánynak tagjai is. Kézzelfogható, hogy a vallásos gyűlölködés terjesztéséről, fanatikus terjesztéséről; hogy felekezeti izgatásról van szó és pedig a főpapok és magas közjogi állású emkerek közreműködésével — és nincs tekintélyes napilap, nincs országos tekintélyű politikus, aki ez ellen a gyújtogatás ellen szót emelni merne ! Hát ez igazán megdöbbentő. Nem akarok most azzal foglalkozni hogy a közelebbi időben, ha a protestánsok követelték ama nagy idők egy dicsőséges törvényének végrehajtását, hányszor újították fel pápista atyánkfiai, no meg a napilapok is a bárány és farkas örökéletű meséjét. De bármilyen megdöbbentő is a klerikálizmus és a jezsuitizmus vakmerő toborzása, a dolog végkimenetele felől pillanatig se kételkedünk. A történet az élet tanító mestere. Ez azt mondja, hogy a jezsuitákat meggyűlölték már mindenütt, ahol igazán megismerhették őket ; vagyis ott, ahol ők igazán ránehezülhettek a világra. A történelem tanítja, hogy a klerikálizmus soha sehol se biztositolt még csak rövid időre se olyan jólétet, ami megnyugtatta volna a keblére hajlókat. Az lesz hát ma is, minálunk is a jezsuitizmus és klerikálizmus vége, ami volt s ami ma is a protestáns államokban is, meg a tiszta pápista országokban is: leveretés. Ha nem tudott végleges diadalt aratni a XXVII. és XXVIII. század rémitő, pogány eszközeivel ma még kevésbbé tud. Azt azonban őszintén sajnáljuk, hogy egy, a nemzetek köztudatában már rég megaz őszi verőfényben hulló levelek között ülő, szomorú női alak. Magának is-tetszik, Lajos? — Nagyon, — súgta a fiatalember s egy perccel később még halkabban tette hozzá: — mintha csak az édesanyámat látnám. A leány szinte belesápadt a boldogságba, hogy ez a hallgatag, különös és finom lelkű ember az anyját emiitette előtte, d.e nem mert szólni, csak nagy, zöld szemével szinte kinzó epedéssel nézett a fiatalemberre és szivdobogva leste/hogy az anyjáról, bizonyosan valami szent asszonyról beszéljen előtte. S a fiatalember, arcának előbbi pirosságát mindjobban elveszítve, sápadtan, csöndesen, most a képre nézve beszélt: — Igy ült mindig a kertben, szomorúan és várakozva, mindig várakozva. Még a fekete selyemkendője is igy volt a vállára téve s ugyanilyen leheletszerű, finom alakja volt. A haja sötét, buzaszőke, a szeme, mint a felkavart tó vize s a lelke csukott könyve az asszony szenvedésének. Néma és hangtalan, mint a szivén lőtt madár, a hangja gyógyitóbb minden balzsamnál s a szava meggyőzőbb minden tanításnál. — Ki vagy te?. — kérdeztem tőle, mikor kis fiu voltam s ölében ülve nézegettünk ki ablakunkból a befagyott folyóra, a fehér hegyekre s az öreg Babett, akit olyen régóta ismertem, mint az édesanyámat, a másik ablakmélyedésben hallgatva ült rokkája mellett. — Én az Isten szolgája vagyok, — mondta az atyám, — akit azért küldtek a földre, hogy egy nagy, hosszú uton, melyen te járod az életet, én egy kis csöngetyüvel mindig előtted járjak és figyelmeztesselek, ha rosszul találnál lépni, vagy eltévesztenéd az utat. — Hát én ki vagyok? — kérdeztem azután. — Hogy te ki vagy? — szólt az anyám és magához szorított, de nem felelt. Csak könnyeinek melegét éreztem fejemen. Ez volt az anyám, Gitta .. . S térdére könyökölve nézte az őszi verőfényben ülő nőalakot. S hallgattak. A leány szemének szinét nem lehetett látni a könytől s egyszercsak igy szólt: — Egy nagy viz partján laktak, ugyebár, Lajos? Télen, nyáron, mindig ott. Futórózsa boritotta a házuk falát s hosszú, nagy kulccsal nyilt a tölgyfa kapujok. A szobájuk kárpitja tompaszinü volt, a függönyeik régi selyembői valók s az almáriumok karikái ezüstfényesen csillogtak. Nagy üvegedényekben lila és kék virágok álltak s az üvegburával leborított órának olyan volt a hangja, mintha messze, sok, sok fal mögül csendülne keresztül. És az ablak mellett, ahonnan legmesszebb lehetett ellátni a hegyek mögé, ott állt a zongora. Régi, ébenfa zongora, megsárgult billentyűkkel és csak naplemente felé nyitotta fel a buzaszőke hajú, szomorú szemű asszony ... Naplemente felé, mikor a nagy távolságban levő emberek lelkei közelebb szállanak, egymáshoz, mikor a nyugvó nap minden lelket emlékeztet az élet éjszakájára s mikor az utasok megérkeznek a hosszú, bűnbánattal taposott útról. .. S a buzaszőke szemű asszony megKifogástalan szabású férfiruhák, papiruhák, uradalmi erdésztisztek, nek, postásoknak, vasutasoknak, erdőőröknek, úgyszintén minden egyenruhát viselő testületnek egyenruhák legelegánsabban mérték után 1 1 ____ rr Legelismertebb oég

. "^7" D J] Zl S O Érmekkel kitüntetve! első pápai férfi-divatterme PÁPA, Fő-tér. 53. szám Nagymunkás szabó segédek íelvétetnek.