Pápa és Vidéke, 3. évfolyam 1-52. sz. (1908)
1908-09-20 / 38. szám
III, év iolyam. P ápa, 1908. szepte mber 20. 3 8 szám. PÁPA ÉS VIDÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai katholikus kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanitói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 10, félévre 5, negyedévre 2*50 K Egyes szám ára 24 fillér. HEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Kiadótulajdonos: A PÁPAI KATH. KÖR Felelős szerkesztő: GRÁTZER JÁNOS. Szerkesztöseg; Pápán, Fő-tér 13-ik házszám. A kiadóhivatal vez ; e ; SÜLE GÁBOR, viasz-utca 15. Előffzétéseket és hirdetéseket f-dvesz HajnÓCZky Árpád és Vajdits Károly könyvkereskedésé Zboray Miklós beszéde a Népszövetségről. Elmondotta a VIII. kath nagygyűlésen. T. kongresszus! Szentiványi Károly vezérigazgatónk ékes szavakban elmondotta, hogy mily gyöngék ami erőink, ha a krisztusi hitet akarjuk a lelkekbe vinni és annak teljes és tökéletes végrehajtására csak maga az Isten képes. Millió ember túrja a földet; millió ember műhelyekben, gyárakban kalapál, üveget fuj, követ farag és egyéb munkát végez. De az a millió és millió ember, mikor gépiesen végzi az ő teendőit, mikor nem lát, nem hall, nem gondolkozik, nem érez, csak egyik napról a másikra, mint Madách embere, a szék lábát faragja, nem más, nem egyébb, csak holt szerszám, élő gép. Azt az élő gépet arra kell nevelnünk, hogy érezzen, hogy lásson; mert hisz mindegyikükben meg van az az isteni szikra, amelynek lélek a neve s rajtunk áll, hogy azt a rabszolgát, azt az élő embert felvilágosítsuk, hogy életében, itt a földön megismerje saját magát, megtudja azt, hogy van benne egy isteni szikra s hogy annak az idegnek, annak a testnek, annak a csontnak, annak a húsnak, annak a vérnek, ami mind összeomlik, mint fürészpor, vagy amelyet a halál kettészakít, mint ekevas a holt göröngyöt; hogy annak az embernek van egy isteni szikrája, a lelke, amelynek •lángját fel kell lobbantani, érezzen, lásson, halljon és önmaga gondolkozzék! (Élénk éljenzés.) Az magában véve nem elég, hogy a szegénynek hirdetem, hogy légy türelmes, majd a másvilágon jobb dolgod lesz 1 Annab én hiába papolok! Hiábavaló ennek azt mondani: bird a keserü sorsodat, edd a száraz kenyeret. Ha látja a gazdagokat fogatokon elrobogni, ha látja jó módban levő embertársait, két eset áll elő: vagy nyugodt türelmes lélek, aki hallgat, megadja magát s végig robotolja az életet nyugodtan és reménykedik hogy a másvilágon jobb sorsa lesz, vagy olyan ember, akit azok, akik gonoszsággal, gyalázattal, istentagadással, hazakáromlással vannak eltelve, a maguk táborába csalnak, mert csak a kiáltó ellentéteket mutatják meg nekik, csak azokra irányítják figyelmüket, hogy: Nézd, annak mije van, mig te nyomorogsz, nézd, az jólétben van, mig te sínylődsz, nézd, az, hogy él, mig a te családod éhezik; és ez az ember lesz a szociáldemokrata, ez lesz az istentagadó, ez lesz a hazátlan bitang. (Ugy van 1 Helyeslés.) Hogy tehát ne legyen az ember az életet végigküzdő, igavonó barom, vagy, hogy ne legyen az a véresszájú, önmagával s a világgal meghasonlott, gyűlölködő, belsőleg megromlott existencia, kell, hogy foglalkozzunk a lelkével. És hogyan foglalkozunk? Foglalkozzunk ugy, hogy megtanítsuk őt arra, hogy gondolkozzék, hogy a főldmivelő gondozva nevelje gyümölcsét, gondolkozva hintse el a magvat, az az iparos gondolkozzék, amikor csinál valamit s s hogy a maga tudását, lelkét vigye bele munkájába, hogy érezze, hogy tette meghaladja az utánzás mesterséFalun. (*) Nagy Somogyországnak északi szögletében, közel a szép magyar tengerhez, van egy icike-picike, akáclombos falucska. Ugy hívják, hogy Boronka. Ebben az édes kis faluban szoktam tölteni a vakációt. Igaz, hogy nem sok szórakozást nyújt az olyan embernek, aki megszokta a városi életet. Nem csuda hát, ha az első napokban egy kissé idegenül érzem magamat, ha bánt az a komoly, fenséges csend. De aztán, ahogy múlnak a napok, megrezdül a szivemben egy húr: megihleti, fölajzza a falu édes, bűvös-bájos poezise. S egyszerre csak ugy érzem, hogy uj élet fakad a lelkemben -- mosolygó, boldog élet. Mohón szivom a fenyvesből ideáradó ózonos illatot és gyönyörűséggel hallgatom a csattogó madárdalt, meg az estbajuali pirban hazatérő marokszedő leányok édes-bus énekét. A mult vakáció vége felé leutaztam nagy Somogyországnak déli szögletébe. Rég nem j látott rokonaimnál • töltöttem néhány napot, J aztán haza siettem elbúcsúzni, mert veszedelj mesen közeledett a pécsi kath. nagygyűlés, melyen okvetlenül meg akartam jelenni. Augusztus 23-án este írkeztern haza Boronkára. Másnap reggelre volt kitűzve az indulás. Csak néhány percig időztem otthon, aztán nyakamba vettem a falut, hogy bucsut mondjak a sógoromnak. A sántalábu Sajó kutya, a »hűséges« hizelegve ugrott a nyakamba, de a Lalika, a kis gavallér, aki kinn játszott a porban, a fülét sem biccentette. Pedig már majdnem — két esztendős volt akkor! — Szerbusz, öcskös! —szóltam méltatI lankodva. — Szejbusz, Feji báttya! — vágott j vissza hetykén. — Hol van a papa? — Niccsen. — Nincs? Dehogy nincs! Hová ment? — Ement. — De hová? — Emtnt Mikijája. (Ez a Mikija igazi nevén Nikla. Az egyetlen község nagy Somogyországban, ahol az én kis Lali öcsém megfordult. Nem csuda hát, ha mindig ezt emlegeti.) Föltettem magamban, hogy utoljára is megboszantom az ÖCSKÖSt. — Hová ment a papa? — Mikijája! — Hová? De erre már fölállt a porból. Elém lépett s torkaszakadtából kiáltotta: — Elment Mikijája! Hát nem éjtő? — Hová ment? — Ement Mikijája. Hát nem éjtő, te szamáj! — De értem . . . most már nagyon is értem . . . A nagy kiabálásra kijött a mesterné, az én kis szeretett Rózsika húgom. — Hallod, lelkem, több tisztességre tanithadnád a fiadat. Hová ment a Lajcsi? (Ez a sógorom neve). — Itthon van.
