Pápa és Vidéke, 3. évfolyam 1-52. sz. (1908)

1908-08-09 / 32. szám

2. PAPA és VIDÉKE 1908. augusztu

s 9. hogy az ember, mióta, a világon' megjelent, a mai napig ugyanazon testalkattal bir, testi állapota nem mutat oly ejtérő vonásokat, melyekből az állattól való leszármazására észszerűen következtetni lehetne. Mert mint Platz Bonifác dr. mondja:» Az ősember is, tekintve testi alkatát, tökéletes ember volt és a majomhoz való közeledésnek, a majomrokonságnak semmi nyoma nem mutatkozik rajta.« De éppen ugy a majmok sem mutatnak' közeledést az emberi típushoz. A majom testalkata mindig olyan volt, mint ma, pedig — azt hiszem — senkinek sem juthat eszébe, hogy önmagát összehasonlítva a majommal, azt testvériének ismerje el. Meg nagyobb az ellentét szellemi tekintetben. Az állat érzése, észrevevése, emlékezete és — bizony korlátolt — értelme csak egyes tárgyakra vonatkozik, mert minden tárgyat, mint egy független egészet szemlél, anélkül, hogy a szemlélteket, egymással függésbe hozni, vagy azokból általános fogalmakat alkotni képes volna. Az ember azonban ésszel rendelkezvén, képes általános fogalmakat elvonás által is alkotni, képes saját kicsinységét a nagy mindenséggel szembeállítani s ez azon ütköző pont, mely —- mint Müller Miksa mondja, — »megdönthetetlen korlátot, emel az emj ber és állat közé.« Az ember halad, j az állat egy fokon áll. - Az ember isI mereteit tanulás által sajátítja el, az I állat ösztönének hódol. Óriásnak mondható az a haladás, amit az ember a kőszekereitől a Manlicher-puskáig tett. Az ember tapasztalás által halad és bármi téren figyeljük is meg az emberi tevékenységet, mindenütt csodás haladást észlelünk. Az ember ismeri a multat, a jelent és tevékenységével igyekszik megállapítani a jövőt. Az állat csak a jelent ismeri I és csak annak él. Az ember gondolkodik és beszél, ellenben az állat csak érez és hangot ad. A gondolat és szó magában véve iá elég bizonyíték azon éles határvonal felállítására, mely ember és állat között megvan, már pedig e kettő nem ugy fejlődött, hanem mint Renau Emil mondja »az ember- j rel veleszületett, mindkettő vele egy- ! koru.« Még folytathatnók, de elég ennyi is. Az emberi ész sohasem nyugszik, kutat ismeretlen dolgok után. Érthető, hogy kutatása körébe felveszi önmagát az embert is. Bizonyos azonban, hogy kutatása nyomán csak egy elfogadható tényt állapithat meg, azt, amit a zsidó törvényszerző e néhány szóban fejez ki: »teremté Isten az embert saját képére és hasonlatosságára.« (Mózes). A többi mint hipotézis, mely nem bir tudományos alappal. S ha ez ugy van, pedig ugy van, miért van az mégis, hogy a tudományos és nem tudományos emberek hangoztatják a leszármazási elméletet? A választ megtaláljuk korunk erkölcsi felfogásában. Minden vallás bizonyos korlátokat szab az ember lelki élete elé, melyek szabályozzák cselekvő akaratunkat. A tág lelkiismeretű ember e korlátokat nem sokba veszi, utóbb pedig, hogy énjét megnyugtassa, keres kibúvó pontot és ez a kibúvó pont az állattól való leszármazás teóriája. így nyugtatja meg a saját lelkiismerete szavát. Ezt teszi a tanultabb osztály, mely azonban nem vesz magának annyi fáradságot, hogy mélyebben behatolva tárgyába, tévedéséről meggyőződnék. Az emberek más osztálya pedig, hogy tudományosnak, felvilágosodottnak lássék, anélkül, hogy tisztában lenne gondolatainak igazságtalan voltával, csupán utánzási hajlamból, vagy a vallás hirdetői ellen táplált ellenszenvükből kifolyólag, hirdetik e téves felfogást. Voltair, a hires bölcselő, halála óráján megcáfolta egész életét. Ugyanezt teszi a legtöbb evolucionista is. Legalább az emberiség azon része, kiknek elég képzettségük és elfogulatlan tehetségük van tévedésük belátására. — Isten velünk! — mondá az orvos, kezét nyújtva az üregnek; az éjjelt a vendéglőben, Mansfieldéknél fogom tölteni. - Good bye ! — viszonzá szívélyesen az öreg s kezet nyújtva, elváltak. , — Majd a választáskor találkozunk — kiáltá vissza az orvos — vendégül várom; tehát bejöjjön hozzám! Smith .Field előtt még körülbelül husz mérföld ut volt, tehát vágtatni kezdett; még napnyugta előtt elérte amaz őserdők nyúlványait, melyek Ohio állam hatalmas folyói közt terülnek el. Az erdőbe kanyarodva, figyelmesen nézegetett, hogy nem akad-e valami alkalmas vad a puskája végére. Hirtelen hatalmas fegyverdörej zavarta meg az erdő csendjét; a jóságos öreg halálos sebbel zuhant le lováról a fagyos földre; néhány pillanatig vonaglott s az égre tekintett, mintha csak onnan várta volna a segítséget. Vére patakban íolyt körüle és az égbe kiáltott igazságos boszuért. Ekkor egy dult ábrázatú egyén ugrott ki a cserjék közül és nyugtalanul, vérben forgó szemekkel tekintgetve, a holttesthez rohant. Arca elvetemültséget., boszut, gyűlöletet árult el. — Te ugyan nem gúnyolódsz többet puskám miatt ! Ez hát megjárta! De lássuk, mi van nálad, öregem! — mormogá az orgyilkos, miközben elkezdé a szerencsétlen ember zsebeit kutatni, de a legnagyobb boszuságára semmit sem talált benne. Ez alatt az áldozat lová megijedve a puskalövéstől, elvágtatott. A gyilkos pedig, miután ismételten átkutatta a holttestet, dühösen rohant tovább az erdőbe lovához, amely egy fához volt kötve. Mansfield háza volt az első, amelyhez érkezett; éppen akkor már Middleton doktor is ott volt. Ezután tovább sietve, egy távoleső vendégfogadóba ment, ahol senki sem ismerte. Egy félórával később a bűntett után két lovas ügetett a borzalmas hely felé; lovaik hirtelen ágaskodni kezdtek és gazdáik alig tudták megfékezni a remegő, prüszkölő állatokat. Egyik lovas hirtelen leugorva a földre, hangosan felkiáltott és a kantárszárt társa kezébe dobta. — Szent Isten! mi történt? szerencsétlenség ! Tom, jöjj hamar! A másik ijedten ugrik le lováról és az állatokat egy fához kötve társához siet. A két idegen, Tom Vollheim és William Preston megrémülve állottak a holttest mellett. — Mit tegyünk ? — kérdé William.' Haza menjünk, vagy visszatérve a városba bejelentsük az esetet a hatóságnak? Eközben tüzet gyújtva az esti félhomályban, mély megilletődéssel és szomorúsággal ismertek az öreg Smith Fildre, akit a környéken mindenki tisztelt és szeretett. Látva azt, hogy zsebjei ki vannak forgatva, megállapították, hogy a jó öreg kétségkívül egy alávaló orgyilgosságnak esett áldozatul^ Ekkor rövid tanácskozás után Preston lóra ült ós vágtatott vissza a városba, hogy a jelentést tegyen a rendőrségnek, mialatt Vollheim a holttest mellett hatalmas tüzet élesztett, hogy elijessze az erdőben tanyázó farkasokat; Lecsatolva lováról a nyerget, ráült és izgatottan várta a rendőrség megérkeztét. Végre három órai kinos várakozás után meg Legelismerteb

b "^J" (t J) |"j Érmekkel kitűntetve! első pápai fér íj-divatterme APA, Fő-tér. 53, szám Nagymunkás szabó segédek felvétetnek. Kifogástalan szabás« férfirnhák, papiruhák uradalmi erdésztisztek, nek, postásoknak, vasutasoknak, erdőőröknek, úgyszintén minden egyenruhát viselő testületnek egyenruhák legelegánsabban mértek utá n