Pápa és Vidéke, 2. évfolyam 1-52. sz. (1907)

1907-03-31 / 13. szám

4. PÁPA és VIDÉKE 1907 március 17. amelynek láttára eltörpül minden fájdalom; ezt az ő vigasztalástalan fájdalmát, amely mélységes, amely keserű, miként a tenger! Lent, a szentély talaján, ezüst tartókon tizenkét vastag viasz-gyertya égett, mindenik mellett térden állva egy-egy jámbor lélek imádkozott. Egyikük hatvan évesnél idősebb öreg férfi volt. Egész mivoltán az a testi-lelki fásultság volt látható, a mely a nagy fájdalmaknak közepette ül ki az emberre. Homlokát odatámasztot.ta a gyertyatartóhoz, mintha valamely gondolatnak terhe alatt roskadozna; karja teste hosszában lógott; szeme le volt csukódva; ajkáról nagy időközökben szaggatott szavak röppentek el, amelyekkel mintha kért volna valamit azzal a vonagló erőfeszítéssel mit a megtisztult hit lehel a fájdalomba, a léleknek azzal a szörnyű vergődésével, melynek e földön egyetlen enyhilő balzsama: a könnyek zápora. Pedig szeme mindamellett permetezetlen maradt, mint kiszikkadt forrásé; teste mozdulatlan, mint a reménytelen, vigasztalás nélkül álló lélekre rászakadt gyötrelem. Az ájtatosság vétze felé járt már, s a kar belekezdett a loretói litániába. Az agg erre mintha fülriadt volna érzéketlenségéből: rászögezte szemét a Szüzanya képére, karját mellén keresztbe tette. Ora pro nobis! — mondogatta a néppel. Az arcán lassan-lassan szivárogni kezdett könnyének üditő harmata a szive meg egyszer-kétszer fölzokogott; s ez szárnyat adott keservének. A kar végre éneklé : Consolatrix afflictórum* (Szomorúak vigasztalója.) s erre az öregnek szeméből valóságos könnyzápor tört elő, karját aközben az oltár felé tárta ki, oly hangosan kiáltozva, hogy mindenki meghallotta: Ora pro nobis! . . Ora pro nobis! . . . Néhányan meglepetve fordították feléje fejüket: de ezért még se mozdult senki sem. Csak egy éltes úriasszony, aki háta mögött ült, emelkedett föl, mintegy ösztönszerű sugallatnak engedve, de nyomban ismét leült összecsukható kis székére. Mikor az ájtatosság véget ért, már beesteledett. Az úriasszony kifelé tartott, s nemsokára megindult az öreg is. A hölgy két lépést tett feléje, mintha haboznék, végre megállott, mert visszatartotta a gyöngeségnek az az érzéke, mely magasztos lelkek sajátja, akik tisztelni kezdik a fájdalmat abban a pillanatban, mihelyt részvéttel akarják vigasztalni. Másrészt meg semmi nyoma nem volt ez öregen ama nyomasztó szükölködésnek, melyet gyorsan segítő kéz megmenthet. Ruhája gyász volt, s bár kopott, de azért tiszta és tisztességes. Viselkedése a középosztályhoz tartozó férfira vallott. Az úriasszony fürgesége mellett is szemlátomást jól benne volt az öreg korban. Termete sovány és kicsiny. Azon tisztes, szerény. de egyúttal bájos spanyol mantillák egyike, melyeknek helyébe hölgyeink szeszélye a külföldi kacér kalapot tette, takarta hófehér haját, amely egyszerűen simult kétfelöl halántékára, két apró fürtbe kanyarodva a divat követelményeképen. Semmi fényűzés sem volt fekete s fölötte szerény ruháján. Csak bal karja ujján lehetett látni egy drága gyürüt, melyen királyi korona alatt ezen szavak voltak bevésve: No me ha dejado, (Nem hagytál el.) miket don Afonso, a bölcs, Íratott hűséges városának, Sevillának cimerébe, jutalmul ragaszkodásáért. Jobb kezében fekete tafotából való táskát tartott, milyeneket husz esztedővel ezelőtt használtak az előkelő asszonyoka »ridicules« találó nevén. Az öreg ur fájdalmának súlya alatt görnyedezve, lassan tartott a »calle de las Armas« felé. Midőn az úriasszony haladni látta, mozdulatlanul állott, mintha ingadoznék a szeretet, mely kérdezősködni késztette, meg a gyöngédség között, amely tartóztatta, mert átallotta valamelyes tolakodó kérdéssel sérteni ezt az ismeretlen, mérhetetlen gyötrődést. Másnap délután a két öreg ismét találkozott az ájtotosságon. A férfi néma volt és csendes, mint az éjszaka, mert még jobban meg volt törve. Fájdalma huszonnégy órának súlyával öregbedett! . . . Ajkáról időnkint azok a szaggatott szavak röppentek el, melyek zivatarnak szélrohamaiképen érték az öreg úrhölgy fülét. A nélkül, hogy megtudta volna rejtvényüket fejteni, női szive mégis teljesen átérezte a bennük rejlő keserűséget, mert bizonyos hogy a fájdalomnak ezen kitörései nem egyebek, mint meg-megismételt tépelődő könyörgés, melyet, bár nem ismerte, lelkemélyén magáévá tett, imádságával biztatott, könnyeivel támogatott. Hisz a szeretet soha sem tehetetlen; mindenkor tud imádkozni az imádkozóval, mindenkor tud zokogni a zokogóval. Mikor az ájtatosság véget ért, az úriasszony elszántan megindult s megállt a kijáratnál. Nemsokára megjelent az öreg ur Egy szerényen gyászba öltözött tizenkétéves. leányka közeledett ekkor feléje. Don Tomáshoz megyünk, öregapácska ? — kérdezé az aggtól. — Nem leányom — felelt ez meglepetetten. — Haza megyünk ... Nem birom tovább . . . Menjünk haza. S a leányka vállára támaszkodva, mint az éjfél, ment a »calle de las Armas« felé. A hölgy messziről követte őket. Az az óra volt már, amikor bezárulnak a templomok, föltárulnak a szinházak s fényben ragyognak a kávéházak. A gonosz ekkor minden irányban kiveti hálóját; a jó mintha fohászkodva vonulna vissza. A Campana környékén s a »calle de las Sierpes« járóit ellepte már a tétlen sokaságnak az a megszámlálhatatlan sok csapata, amely egy szivar füstje megsemmisülésének nézésévet, vagy üres s még tán bűnös társalgással mulatva, el hagyja röpfilni a drága időt, melyet az angol »eltékozolt pénz«-nek mond, a keresztény szemében pedig aki továb néz, az Úristennek elpazarolt kegyelme. Az a zaj, az a sürgés-forgás uralkodott e helyen, mely nagy városok középpontjain szokásos ez órában. Férfiak és asszonyok lótottak-futottak keresztül-kasul, az egyik kétséges ügyeinek járt utána; gyönyört kergetett; sokan voltak, akik nagy agyafúrtsággal kieszelt bűnös élvezetekre vadásztak, de kevesen — talán egy sem! — kik az Istent keresték, aki pedig maga mondotta, hogy mindnyájunk közös atyja. De azért senki fia se törődött azzal a szomorú párral, mely elhagyatottan járt-kelt e sokaságban, melynek árjában vezette az öreg a lánykát, mint ahogy vezeti a tapasztalat az ártatlanságot; melynek árjában támogatta a leányka az öreget, mint ahogy támogatja a fiatalság az erőtlen öregséget. Szintoly keveset törődött valaki azzal a másik öreg hölgygyei, ki fáradtan követte őket és akinek nem volt más mozgatója, csak a szeretet, más reménysége, csak az, hogy letörölhet egy könnyet. Csupán az őrzőangyal járt nyomukban, számlálgatva lépéseiket. Lassan-lassan hátuk mögött hagyták ezt a nyüzsgést s miután átszeltek több utcát, melyek mintha lakatlanok lettek volna, végre a távoleső Feria városnegyedbe értek. Megálltak egy utcavégen egy egyszerű ház előtt s miután mindketten beléptek, az öreg belülről bezárta a tornácnak utcára nyíló kapuját. A hölgy apróra átkutatta a ház homlokzatát s szinte vaktában akadt rá egy kis táblán a házszámra, mely a 69. volt. Aztán megint útra kelt s fárasztó gyaloglás után eljutott végre a »plaza del Triunfo«-ra. A háttérből az alcázarnak, ennek a mór csecsebecsének ormozott falai bontakoztak ki, amelynek e világon nincsen párja, csak Granadában az alhambra. Az úriasszony a »puerta de Banderos«-nak nevezett kapu felé tartott s akárcsak a magáéba, ugy lépett be Kasztilia királyainak történeti nevezetességű palotájába. A székesegyház órája tizenegyet ütött s körülbelül egy mérföld volt az ut, melyet megjárt ez a gyönge öreg úriasszony, aki több volt nyolcvan esztendősnél.. II. A kormányzó szobája tele volt a mindkét nemű kérvényezőknek azzal a megszámlálhatatlan sokaságával, melynek nevetséges oldaláról annyiszor irtak már azok a gúnyolódó tollak, melyek tráfát szórnak a fájdalomra, mint ahogy farsangi bohóc álarcot tudnának tenni valamely holttest arcára. Korunk voltaire-i könnyelműsége mosolyogva megy el e tipikus özvegyei mellett azon ezredeseknek, kiknek rangja nem mindig volt kérdéses; tipikus leányai mellett az ismeretlen őrnagyoknak, akik talán nagyobb tiszteletben voltak mint azok, kiket egész világ ismer; tipikus gyermekei mellett ama nyugalomba vonult kapitányoknak, kik talán csak azért nem lettek tábornokokká, mivelhogy nem akarták királyuk s hazájuk ellen kihúzni azt a rozsdás kardot, mely derekukat övezte . . . Oh, Iebbentsétek föl e bizonyára nevetséges farsangi bohócálarcokat, s titkolózó fájdalom, szótlan nyomor, jutalmazatlan erény, lehet, hogy büntetlen bün ötlik szemetekbe ... Azután megértitek majd, mily kiáltó kegyetlen e szatira, mely f t rr Legelismertebb cég

. VÁ Gí" O DEZSŐ Nmekkel kitüntetve! első pápai féríi-divatterme PÁPA, Fő-tér. 53, szám Nagymunkás szabó segédek felvétetnek. Kifogástalan szabású férfiruhák, papiruhák, uradalmi erdésztiszteknek, postásoknak, vasutasoknak, erdőőröknek, úgyszintén minden egyenruhát viselő testületnek egyenruhák legelegánsabban mérték utáa