Pápa és Vidéke, 2. évfolyam 1-52. sz. (1907)
1907-03-31 / 13. szám
5. PÁPA és VIDÉKE 1907 március 31. csörgő sapkát akaszt a sebzett szivre; aztán megfagy majd ajkatokon a mosoly s megtanuljátok, mint kell lennetek mélyebb megfigyelőknek, kevésbé tréfálkozó kritikusoknak s jobban szerető keresztényeknek. Két nap múlva be kellett zárni a kormányzóság hivataiszobáit mindaddig, mig csak el nem mult a nagyhét, s e boldogtalanok mind azou iparkodtak, hogy elsők legyenek folyamodásuk elintézésében, attól tartván, hogy el találják majd halasztani ez időnek elmultáig. A helytartó két órával ezelőtt érkezett, hogy tanácskozzék a kormányzóval s ezzel csak növelte a várakozók türelmetlenségét és elégedetlenségét. Egy jócskán elhízott, de kicsiny portás, kinek kék kabátja ujján aranyos paszománt díszelgett, rendezgette őket, azzal a durvasággal felelgetve megjegyzéseikre, amely kézzelfoghatóan mutatja, milyen igaz, hogy valamennyi zsarnokság között a legtürhetetlenebb a szolgáké. Nevetséges méltósággal járt föl s alá ez a mennydörgő Jupiter, minden irányban szórva villámait, akárcsak tüzes szikráit a rakéta, s olvasgatva egy újságot, mit csak azért hagyott abba, hogy ridegen elutasítsa azt, aki hozzá közeledett, vagy gorombán rendre utasítson mindenkit, aki megunva a várakozást, fezt szóval Ki is fejezte. Két óra mult el már a kormányzó megérkezése óta, amikor az előszobában az az öreg úriasszony jelent meg, akit az ájtatosságból ismerünk. — A kormányzó ur? — kérdezé a portástól. — El van foglalva — felelt ez, föl se vetve szemét az újságból. — Vigye be ezt a névjegyet — szólt az urihölgy s kivett egyet elválhatatlan táskájából. — Az excellenciááás korrrmányzóóó urrr el van foglalvaaa! —• felelte újra a portás, ropogtatva a szókat. — Nem tesz semmit — állhatatoskodék az öreg asszony. — Csak vigye be ezt a névjegyet. — Mit, nem tesz semmit? t— rivait rá a portás, sarkon fordulva e merészségen való megütközésében. S miután tetőtői-talpig végig nézte a szemével a szerény halandót, aki ilyen követelést tápiáit magában, dühösen folytatá; — Azt gondolja .tán, hogy a kormányzó ur kijön, hogy karján vezesse be dolgozószobájába? . . . Még, hogy nem tesz semmit! Valóban tetszik nekem ez a viselkedés . . . Üljön abaa a sarokba és majd várakozhatik jó ideig! A hölgy arcán boszankodás helyett bájos kíváncsiságnak könnyed árnyalata játszadozott. Kétségkívül öröme telt ez alak tanulmányozásában s mulattatta ez a furcsa zsarnokocska. — Vigye be ezt a névjegyet — mondta újra. mindazonáltal parancsszóval. — De hát süket maga, vagy én ném szólok világosan ? — Vigye be rögtön ezt a névjegyet, vagy . . . E szónál az úriasszony annyira meghalkitotta hangját, hogy csak a portás hallhatta, mit mondott. Egy asszony azonnal erősítgette, hogy börtönnel fenyegetőzött; a másik, hogy kis erszényt nyomott markába. Annyi bizonyos, hogy az egyenruhás Jupiter leszállt az Olimpusról s szó nélkül ment a kormányzó dolgozószobájába. S mikor ez maga jött ki a helytartóval együtt az előszobába, mind, aki csak látta, egyszerre meglepődött. — Ugyan senora — szólalt meg,, az öreg asszony felé tartva — mért nem tetszett értesíteni s magam álltam volna szolgálatára! A hölgy mosolyogva nyújtotta egyik kezét a kormányzónak, másikat a helytartónak s mindhárman eltűntek a nehéz függöny mögött, mely az ajtót takarta. A körülállók tátott szájjal csodálkoztak s azonnal el kezdtek kalandozni a találgatások mezején. Ki lehet ez az asszony? Kérdezgették mindnyájan. Némelyek azt mondták, valamely másvilági lény; mások azt bizonyítgatták, hogy éjféli szellem; a legtöbben azt állították, hogy maga Krisztina királynő, aki azért jött Sevillába, hogy szemtanuja legyen a nagyheti ájtatosságoknak. Ez a nézet nyert legnagyobb tetszést, mert valamennyinek a szivét az a remény szállotta meg, hogy a megsértett királynő menten akasztófára huzatja föl a goromba portást a »plaza de San Francisco« közepén. — Ugy fog lógni, akár csak szárán a tök — szólt egy boszus öregasszony. A másik, aki nagyon előrelátó volt, hozzátette: — Csak valami vékony kötélre ne akasztanák, mert még el talál szakadni! E közben a boldogtalan portás, kit kötél-halálra ítéltek a VII. Fernando özvegyén elkövetett felségsértés miatt, kihajolt az istállók felé nyiló ablakok egyikén, kiáltozva: — Járjon elő a kormányzó ur kocsija! Nos, a Krisztina királynő ügyeit aligha volt nehéz elintézni, mert hát tiz perccel azután, hogy bement, újra kijött az előszobába a két hatalmasság társaságában. — Holnap egy órakor — szólt a kormányzó — megkapja nagyságod, ami tudnivalót lehetséges lészen fölkutatni . . . Magam viszem majd el. —• Köszönöm — válaszolt az úrinő látható nagy érdeklődéssel. — Minden bizonnyal várom. A kormányzó aztán értésére adta, hoity a kocsi előtt várja kocsija. Az unhölgy váltig vonakodott elfogadni. — Legalább engedje meg — szólalt meg a helytartó — hogy lekísérjem. — Ez oly megtiszteltetés, hogy vissza nem utasíthatom — felelt az öreg úriasszony. S rátámaszkodván a helytartó fölajánlott karjára, lassan lépkedett szent Pál ősrégi, de manapság a kormányzóság hivatalos helyiségei számára lefoglalt kolostorának fönségesen szép lépcsőin lefelé. III. — Milyen hireket hoz excellenciád? — szólt az urihö[gy a kormányzóhoz, élénken, kiegyenesedve kényelmes zöld-ripsz karosszékében. — Sokat mennyiségre, rosszat milyenségre — felelt ez leülés közben. Az öreg asszony félretolta a kis könyvtartót, melyen valami német könyv feküdt s miután a munka-kosárba dobta félig megkötött harisnyáját, melyen olvasás közben dolgozgatott, letette szemüvegét. Aztán keresztbe fonta kezét, mintha jobban akarna figyelni. — Halljuk, halljuk ! — szólt nagy érdekkel. — Már tegnap mozgósítottam az egész rendőrséget — kezdé a kormányzó — s kutatásomnak ez az eredménye. Ekkor kivett zsebéből egy telejegyzett papirost s körülbelül .ezeket olvasta le róla: »A 69-es számú ház lakójának neve: don Estéban Rodriguez, hatvankét éves s a legnagyobb nyomorbari él. Családja áll: feleségéből, aki bét év óta béna, szélütött; egy hülye lányból s hét unokából, akik három hóval ezelőtt elhunyt másik leányának gyermekei; ezek közül a a legnagyobb tizenkét, a legkisebb négy éves. Nem tudni, hol tartózkodik a gyermekek édes apja. Don Estéban Rodriguez huszonhárom évig volt a községtanács tisztviselője s három év óta, mikor a minisztérium megbukott, rendelkező állapotban van. Már ekkor sülyedt fokról-fokra a nyomorba: háziurának 3625 reállal tartozik és ez megfenyegette, hogy lefoglaltja bútorát s kidobatja a házból, ha e hónap 5-én délután három óráig le nem rótta tartozását . . . — Holnap van ötödike ! — vágott közbe borzadozva az urihölgy. — Istenem ! . . Holnap, fáldalmas pénteken ! . . . ... Don Estébannak nincsen miből fizetnie — olvasott tovább a kormányzó — s köztudomás szerint a háziúr már be is jelentette a foglalást. Don Estéban becsületes ember sminden tekintetben megbízható«. A kormányzó az asztalra tette le a papirost, az úriasszony pedig leverten kiáltott föl:: — Most már teljesen értem . . . Van oka búslakodni . . . Alig, hogy magára maradt, újra végig; olvasta pontról-pontra a rendőrség jelentésétt Azután sokáig gondolataiba merült. -- Lehetetlen! mormolta végre mintegy feleletül saját gondolataira.— Lehetetlen, hogy Isten meg ne hallgasson ennyi könyörgést!... Lehetetlen! Hogy fájdalmai napján a Szentszüz meg ne gyógyítsa ezt a tengerfájdalmat! Ha én gazdag volnék! ... Ha én tehetném az Ő nevében'! . . . Újra meg újra elgondolkozott. Könny pergett könny után tiszta kék szeméből s. lassan gurultak végig arcán. — Délután három órakor, én Istenem!.' — mormolta s ráveté szemét egy feszületre, mely koronakép díszítette íróasztalát. — Délután háromkor, mikor kilehelted lelkedet, az. utcán lelik magukat e boldogtalanok segítség nélkül, hajlék nélkül! . . . Hat gyermek, Szűzanyám, hat gyermek, Isten ugyanannyi angyala, a te angyalaid! . . . Apátlan, anyátián . . . csak ez öreg ótalma alatt és az egy sirhalom ótalma . . . Szegény lelkem kicsikéim! . . . Fájdalmas Szüzanya, szomorúak vigasztaló anyja, annak az órának, melyben utolsót, lehelt szent Fiad, az emlékére; annak az ötnapi ájtatosságnak, mely alatt egy szegény agg hivta segítségül halálos gyötrelmét, az emlékére kérlek, mentsd meg őket vagy hát engedd, hogy nevedben én mentsem meg őket! Az úriasszony kezébe rejté arcát éssirva fakadt. Végre odament az asztalhoz, megirt egy levelet s borítékját így címezte:
