Pápa és Vidéke, 2. évfolyam 1-52. sz. (1907)

1907-12-22 / 51. szám

1907. november 17. PÁPA és VIDÉKE 7. tyánk fölállott az asztal mellől és ilyenformán kezdett beszélni: — Kedvesen tisztelt apát ur. lelkipásztortársam, barátaim, öcséim és unokáim! Meglegyintetvén már fejem az évek sokaságitól, szemeim rövidre szabják a /látást, mégis jól esik látnom, hogy itt e házban nem felekezeti, hanem felebaráti szeretet és csupa jó magyar sziv lakik. Egy nyájat őrzünk mindnyájan: a jó Isten fogadott gyermekeit, akiltre. a zsidó rabbinak éppen olyan kötelessége vigyázni, mint a hercegprímásnak, vagy akár Gsöngei Kis Dávidnak, A jó pásztor nem lopkodja el másnak a juhait, de befogadja azt, amelyik eltévedett, avagy a nyájból pásztora elől elszökött. Ilyen jó pásztor a mi kedvesen tisztelt ünnepeltünk is, akinek azt kívánom, hogy az én éveim sokasága olyan fiatal erőben találja, mint amilyen most és olyan könnyedén hordja azon évek súlyát, mint amily könnyedén nyeli most egyik falatot a másik után. Mondanom sem kell, hogy Dávid bácsit mindenki éljenezte és jóizüén nevettek rajta. — Amidőn pedig folytatá tovább — ezen jókivánataimat, elmondtam, egyúttal fogadják el a jövő vasárnapra szíves meghívásomat, egy kis jubileumra ... a jegyző úrhoz, az én kedves János öcsémhez, Örvényesre. Mindnyájan összenéztek. Senki sem tudta elképzelni, hogy miért invitál a Dávid bácsi a jelenlevő jegyző nevében és annak a házához? Kellemetlenül érezte magát a jegyző is, aki hiába iparkodott őt jelentős szemhunyorgatásokkal elhallgattatni, — nem használt: Dávid bácsi elmondta amit akart. Később faggatni kezdték furcsa meghívásának okát s ő bizony meg is mondta magyarán, hogy azért tette, nehogy őt kifelejtsék a meghívottak közül, inert szerinte a fiatalok már nagyon" hamar elfeledkeznek az öregekről. Mindenki tréfának vette persze ezt a kis csípést, minthogy nem is volt egyéb. Az ebéd végével sétára mentünk. Dávid bácsi vezetett bennünket a viszhang felé, ahol minden tihanyi tartózkodása alkalmával el szokta énekelni az ő legkedveseab dalát, az »Oh Tihanynak riadó leányá«-t. De nem maradhatott el a többi kedvenc. szórakozása sem, amelyek közül a legnevezetesebb az volt. hogy a tihanyi gyerekeket le szokta szalasztani a Balatonpartra, kecskekörmökért s mire a gyermekek fölmásztak a meredek hegyen, akkorra már a Dávid bácsinak rendszerint hült helyét találták csak. Most is, miután 10—15 gyereket leszalasztott a begyen, elvezetett bennünket a Heizer-villába, ahol órákig el tudott gyönyörködni a szép, magyar stilusu, tulipántos bútorokban, amelyek a Heizer bácsi fiának a remekei voltak. A nap már kezdett elbújni a zalai hegyek mögé, mikor előállott a kocsink és haza hajtattunk. A következő vasárnap Dávid bátyánk volt a legelső, aki megjött a jubileumra. A cselédje hozta utána, egy nagy kék-kendőbe takarva, kedves hangszerét, a gitárt. Még csak ketten voltunk a szobában: ő meg én. Gondosan megvizsgálta a gitárt, mintha csak hangversenyre készülne, vagy mintha egy kedves leány ablaka alatt akarna szerenádot adni. Más téma hiányában, hogy valamiről mégis beszélgessünk, szó esett a zenéről. — Mondja csak, Dávid bátyám, régóta gitároz már? — Első papságom óta, öcsém. — Ez ugyan elég tág fogalom az időt illetőleg, — tüzeltem az öreget. — Hát most második papságát éli, Dávid bátyám ? — A másodikat. Tizennégy éves koromban már pap voltam . . . — Ez. lehetetlen! — vágott a szavába. — Nem, öcsém. Akkor Thália papja voltam. Amolyan paj tárói-pajtára járó színészpap. De nemsokára kiporolt bennünket a német, — eb a lelkét! — mert a magyar'szót, meg a magyar játékot nem vette be a természete . . . Te, öcsém, miféle jubileum is lesz nálatok? — Magam sem tudom, Dávid bátyám. — Pedig dehogy is nem tudtam, csak nem volt szabad elárulnom. — Szerettem volna fölköszönteni a jubilánst, de lia nein tudja az ember, hogy kiről van szó, hát hogyan készüljön? Ekkor berobogott az udvarra az apátság kocsija, mely négy papot hozott. Három tihanyit, meg az aszóföi plébánost. Igy aztán elszakadt a beszélgetés fonala. A házigazda mosolyogva vehette be vendégeit az ebédlőbe, mely ez alkalomra I csinosan fel volt diszitve. 1 Hosszú, teritett asztal osztotta ketté a i szobát. Az asztalfőn két hatalmas élő-virágI csokor pompázott és árasztotta kellemes I illatát. Mindenkit az a kíváncsiság gyötört, hogy I ki lehet a jubiláns, akit senki sem akart elárulni. A házigazda nem lehetett, mert ő is csak az aszlállő közelében foglalt helyet, holott a karosszék, mely az ünnepelt számára I volt az asztalfőre téve, még mindig üresen állott. Már minden vendég megérkezett, csak az hiányzott, aki azt a karosszéket elfoglalja. Egyszerre elhallgatott mindenki. Az ajtón kivül léptek zaja halatszob, majd kopogás az ajtón. Mindenki oda figyelt, oda nézett. Egy fehérruhás leány lépett a szobába, kezében egy nagy tálcával. A tálcán egy pár fényesre subickolt csizma állott és mindenik csizmaszárban egyegy művésziesen kötőt virágcsokor ingott, himbálódzott. A leány mosolyogza tette le a csizmapárt a karosszékre, aztán lesütött szemmel kiosont a szobából. Mindenki bámult, de szólni senki sem mert. Hol a bal, hol meg a jobb szomszédjával nézett össze mindenki, végül pedig mind nyájad kérdőn tekintettek a házigazdára. A házigazda látván a kérdő tekinteteket, fölemelkedett a helyéről s a csizmákra mutatva ünnepélyes hangon mondá: — íme, uraim a jubiláns, akinek huszonötödik születése napját ünnepeljük. — Ma huszonöt esztendeje, hogy ezek a csizmák a füredi csizmazia keze alól kikerültek és azóta egyszer sein voltak a lábamon . . . Nem folytathatta tovább, inert a hangját túllicitálta egy hosszasan tartó kacagás, mely később, leköszörülvén a komolyság élét, átragadt a házigazdára is. Mindenki kacagott és bizott a nevetéstől, csak egy ember ült az asztalnál mosolygás és nevetés nélkül: Csöngei Kis Dávid. Ő kesergett, mert befagyott egy szép ünnepi beszédje. Aztán megkezdődött az ebéd. . A jubiláns tányérjára épp ugy kirakták az Ízletes falatokat, mintha csak halandó ember lett volna, sőt minden fogásnál még uj teritéket is kapott. Ugy látszik, hogy Csöngei Kis Dávid bátyánk sehory se tudott belenyugodni, hogy ő ne digciózzon, mert a harmadik fogásnál már szólásra emelkedett. Fölpezsdült benne a régi, ifjúkori színészvér s miután egy-két köszörülést tett a torkán, a következő kis rögtönzött verses dikciót mondta. Oh, tisztes csizma ur! Kit enyjen tisztelénk, Mért táltod ránk a szád, Mért nem mosol ygsz felénk? Ma ünnepelünk még, ah de holnap. Sorsod vesztedre tör, Ha el nem szaggat jó urad, A nagy penész megöl. Ezzel magasra emelvén poharát, a szokásos kocintás után fenékig itta és némileg ki lőn engesztelődve. Ebéd után egy komoly indítvánnyal állott elő, amely ellen egyedül csak a házigazda tiltakozott. Az' volt az indítvány, hogy a mai nap emlékére, a 25 éves jubiliumát ülő csizmákat a házigazda huzza föl, s azokban tegye meg a tervezett kirándulás, az örvényesi szőllőkbe. Hiába tiltakozott ellene, hiába erősítette, hogy az ő lába nein szíveli a csizmát. — nem használt. Leültették egy székre, lefogták s a csizmákat a lábára húzták. S miután ezen karhatalmi beavatkozás megtörtént, kedélyes hangulatban mentünk, a szőllőhegyre. Künn a szabadban egészen ujjá születtünk s még a pohár fenekére is gyakrabban néztünk, mint benn, a födél alatt. Különösen Csöngei Kis Dávid bátyánk ért el nagy rekordot a pohárforgatásban. És, bár eléggé ismerte a bornak erejét, mégis, hogy, hogy nem, az egyszer megesett, hogy estére kelve, ő tiszteletességének már ugy kipirult az arca, mint a pünkösdi piros rózsa. Már jó besötétedet, mikor elindultunk a szőllőből. Keskeny kis gyalogút vezetett a faluba; a csonka-keresztig azon jöttünk. Csillagok nem ragyogtak, csupa felhő borította az eget. Olyan sötétség lett, hogy nem láthattuk egymást. Bizonyos időközönként mindenkit a nevén szólítottunk s ha felelt: velünk volt, ha nem felelt: elmaradt, vagy előre sietett. Dávid bátyánk ment elül, mi meg utana. Kis idő múlva, a hátam mögött valaki oda kiált hozzá: — Merre van Dávid bácsi? Jó felé megyünk ? — Utánam, öcsém, csak utánam ! — kiáltott vissza az öreg.