Pápa és Vidéke, 2. évfolyam 1-52. sz. (1907)

1907-12-22 / 51. szám

4. PAPA és VIDÉKE 1907 november 8. meg éppen nem érzett valami nagy hivatást a kardforgatáshoz, mert egész alázatos hangon mondta: — Becses engedőiméből megjelentjük felünknek, hogy ön a párbajt akceptálja s a kardot válksztja. — Bánom is én. Hanem, ti is ott legyetek a doktornál, azt mondom, mert még a délelőtt folyamán az agyabugyálást rajlatok kezdjük. Sokkal tartozunk mi már nek-. tele : kutyába se veszitek az ember fiát tarokk mellett. Most köszönhettek és mehettek. Én addig a kardókat köszörülöm s két óra múlva a doktor lakásán találkozunk. Mihók egészen belezökkent a kommandirozásba s szinte guszíus volt nézni, hogyan imponált az ő fölényes modorával annak a két embernek. Ménnek, akárcsak dróton rángatták volna őket. Es az útmester nem tréfált. A délelőtt folyamán tényleg beállított a kéjt kardal Bonc Sándorhoz, mondván. — Szervusz, Sanyi. A doktor a fringiák láttára érthető zavarba jött: alig tudta kibökni, hogy »szervusz.« — Azt a két gazembert keresem — folytatta Mihók Imre. — Ki — kicsoda? melyik.t.? •—- No hát, akiket még hajnalban hozzám küldtél. — A lódoktor vidékre ment; malacjárványt jelentettek ki, a patikus meg fekszik — félJdali csusz bántja, most jövök éppen tőle. — Tanuk nélkül vagyunk egyszóval — — inditolta kedélyesen Mihók Imre — most csak az a kérdés, vájjon neked tényleg olyan nagy kedved van-e verekedni? — Nekem ? — vonogatta vállát a doktor -- - vannak bizonyos formaságok. — Fütyülök a formaságokra) édes barátom — nevetett Miók Imre — elhoztam a kardokat. No most, Sanyi, rajtad a sor. Nyilatkozzál. Hauern Sanyi csak hol jobbra, hol balra nézett és semmihogyan nem akart vagy tudott nyilatkozni. Az útmester hangos kacagásra gyújtott. — Hát nem vagyunk mi kötözni való bolondok ? Veszekszünk, mikor bék'ében lehetnénk. — De a világ ! — vakarta magát a doktor — mit szól már most hozzá a világ? A gatyát felkötöttük . . . — A világot lóvá tesszük, punktum. Emlékszel, Sanyi, tegnap volt valami jó eszméd, egyikünk pár hétre lefeszik. — Es ... és megtennéd! — könnyebbült meg a doktor. — Egy feltétel alatt. — Nos? — Te is lefekszel. Tegyük föl, hogy egymást kaszaboltuk össze. Az a legvitézebb emberen is megeshetik. — De a feleségem! — Süsd meg a feleségedet. Az előtt mindent tagadsz. A minthogy én is mindent tagadok, megesküszöm, ha kell, kogy mi nem párbajoztunk. Hanem tudod a világ szamár, az emberek akkor sem fogják elhinni. Te persze időközben fontszámra hozatod a kötszereket a patikából s azokból valamelyest nekem is juttatsz. A sok vatta jó lesz vala• mikor még bundabélésnek, j A. doktor egyét gondolt, majd kezét j nyújtotta Mihók Imrének, mondván : :— Nagy akasztófa szorult beléd, Imre, hanem okos ember vágy, látom. Azzal váltak el. Mihók vitte liaza a maga szablyáit s az nap a doktor is, az útmester is elzárkózot a világtól. Fogbatös legények őrködtek ajtajuk előtt, hogy lélek se be, se ki. Pedig csoportosan jöttek a látogatók. A patikus, meg a lódoktor föllármázta az egész városi, helyi újság meg titkolódzva a társadalmi élet két kitűnőségének párbajáról irt, mely tanuk nélkül ment végbe s melyben mindkét részről sebesülés történt. Hogy a sebesülések komolyabb természetűek, mutatja a patika forgalma: a kötszerek már jóformán teljesen elfogytak. A kaszinóban ki nos érdeklődéssel tárgyalták a dolgot. Senki se tudott bizonyosat s mégis mindenki tudott valami ujat. — De mit. titkolóznak a bolondok anynyira ! — pattant jöl bosszúsan a patikárus. — Bizonyosan, hogy be ne dutyizzák őket. Meglássátok, ha rá kerül a sor, még le is tagadják, hogy párbajoztak — jegyezte meg a lódoktor — tizet teszek egy ellen, hogy először még karonfogva is jönnek majd a kaszinóba. Alig ejtette ki a doktor ezeket a szavakat., nyilik az ajtó s azon Mihók Imre jött be a doktorral karján. — No nézd a két svindlert! —- szaladt ki ; szó a bosszús patikárus ajkán, hanem a másik pillanatban már fölugrott, elébe futott az érkezőknek s lelkendezve kiáltotta: —- No végre valahára ! Szervusz Imre ! szervusz Sándor ! no csakhof y egyszer ! Hol is voltunk olyan sokáig; Tudományos dolgokkal foglalkoztunk — válaszolt Mihók Imre magasra emelt homlokkal. — Az anatómiát tanulmányoztam. No igenis — szólt a doktor. No igenis — köhögött a patikus is, meg a lódoktor is. Összenéztek s megint köhögtek. Hanem azért percre sem feledkeztek a két ember iránt tartozó tiszteletről. Az a két ember ugy megnőtt a szemükben minden titkolódzások dacára, mint a nyárfa megnő husz esztendei csöndes vegetálás után. Hiába ! a virtus csak minden embernek imponál. Ósz a tapaszban. Fehúe a ledegő tündér-lehelettel, Ibolya s gyöngyvirág balzsamillatával; Megremeg a bimbó édes sejtelemmel, TaVaszi Verőfény rezdül rajta által. Orgona-bokornaU illat-tengerében Szerelmes csalogány boldogságáról mesél. — Gsak gondolatimnak sötét erdejében Kiáltoz a kuVik és pereg a leVél. — kis — Az elveszett tavasz. Iía elmegy a vándor madár Lombhullató ősszel, Néma csendben nyugszik a nap, Néma csendben jő fel. Csend borul rá a vidékre, Nem csattog az ének; S bár még ősz van, már is érzem Zord fagyát a télnek. Hogyha a dér letarolta Virágját a .rétnek, A zizegő haraszt között Búslakodva lépek. — Pedig majd még nyil a virág, Pia tavaszra fordul, Hjra csattog a csalogány A lombos bokorbul. Lesz még virág, lesz madárdal, Kikelet is — másnak, A tavaszát már nem várom A szép ifjúságnak. Nem várok én uj tavasznak iHmes virágára, — Bég elmulot t kikeletnek, Járok a nyomába. Takács Gedeon. A jubiláns, meg az udvari pap. A szerző egyik kath. köri felolvasása. Irta : Molnár Kálmán. Valóságos kis porfelhő képződött a hátunk megett, mikor egy szén, verőfényes nyári délelőtt, könnyű fogaton mértük a kocsiutat Örvenyeslől Ti hányig. Hárman ültünk a kocsin: Csöngei Kis Dávid, a balatonudvari református pap, a nagybácsim, meg én. No meg a Peti kocsis, de ő nem számitott, mert azt tartotta, hogy a fogat kocsis nélkül olyan, mint a pipa szár nélkül, vagy a bicska nyél nélkül. Igy aztán csak rá hagytuk: legyen az ő esze szerint. Mikor Aszó főre értünk, fölvettük a kocsira Fleiscbmann plébános urat is. Névnapi ebédre- mentünk a tihanyi apátsághoz, meg hogy a nagybácsim meghívja a tihanyi papokat egy jubileumra. Ha jól emlékszem, Ignác nap volt, Vurdics Ignácnak a nevenapja, julius 31-én. De ebben az egész dologban nem is az a fő, hogy melyik napon mentünk, hanem hogy tényleg ott voltunk és a hosszú névnapi ebédet végig ettük. Itt meg kell jegyeznem, hogy volt ott egy olyan vendég is; aki azt tartotta, hogy nincs nagyobb élvezet a világon, mint az evés. S ennek a mondásnak magam is behódoltam, nem egyszer, mikor éreztem, hogy négyesfogaton jár bennem az éhség. Az ételek felsorolásával nem akarok a kedves hallgatóim türelmével visszaélni, igy hát csak annyit említek meg, hogy mikor a vaddisznót feltálalták, Csöngei Kis Dávid bá-