Pápa és Vidéke, 2. évfolyam 1-52. sz. (1907)

1907-10-13 / 41. szám

II. évfolyam. Pápa, 1907. október 13. 41. szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. v A pápai katholikus kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanitói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 10 korona Félévre . 5 korona Negyedévre .... 2 korona 50 pH. Egyes szám ára 24- fillér. Kiadótulajdonos: A PÁPAI KATH. KÖR Felelős szerkesztő: GRÁTZER JÁNOS. Szerkesztőség: Pápán, Fö-tér 13-ik házszám. Hova a lap szellemi részét is illető mindennemű közlemények, küldendők. Kiadóhivatal: Pápa, Viasz-utca 15. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Zászlószentelés. 1907. okt. 13. Ne tessék megijedni. Nem keli becsukni a bicsakot. Nem kell leereszteni a redőnyöket. Rendőrre sincs szükség. Nem az elvtársak »öntudatpskodnak«. Ma a keresztény' szocialisták ünnepelnek. Zászlót bontanak, zászlót szentelnek. Évek óta küzd már Pápán a keresztény munkás-egvlet. Örökké harcban áll a létért, a megélhetésért. Sokszor félreismerték, sokszor meggyanúsították, sokszor üldözték. Tavaszi napsugár ritkán ragyogott fölötté — zimankós, kemény tél volt az élete. Erényeiről hallgattak, bajait roszindulatilag kiszemezték. Ne legyünk túlságosan szigorúak. A ker. munkásegyletben lehetnek bajok, lehetnek ferdeségek, melyek ideig-óráig elveszik a kedvünket, lelohasztják a lelkesedésünket. De ezeket az akadályokat kölcsönös szeretettel el lehet és el is kell kerítenünk az útból. Mert az bizonyos, hogy a munkásegylet egyik legerősebb bástyája Pápán a kereszténységnek, őrtornya, végső menedéke a bitéhez és hazájához hű magyar munkásságnak. Ha ez az Őrtorony ledől, maga alá temeti ezeknek a becsületes lelkű magyar munkásoknak a hitét és hazaszeretetét — egyik pillérét a keresztény Magyarországnak. S ezt a veszteséget nem szabad kicsinyelnünk. Mert a nemzet testéből van kiszakítva. Ma erre az őrtoronyra kitűzik a zászlót. De mit ér a zászló sereg nélkül? Nem gyér hadoszlopok kellenek ide, hanem izmos, hatalmas sereg, tele tűzzel, lelkesedéssel. Fegyelmezett, hitből élő, nemzeti eszmékért lángoló sereg, melyet az Isten lelke éltet. Testvérek vagyunk mindnyájan. Egy, ugyanazon mennyei Atyának gyermekei. Dőljenek le már egyszer köztünk a válaszfalak. Egyesüljünk mindnyájan a szent kereszt jegyében, az igazi szeretet szellemében. Az őrtoronyra kitűzték a lobogót. Talán nem egészen a véletlen játéka, hogy épen ma, a Magyarok Nagyasszonyának ünnepén. Akiről oly sok szépet daloltak, akit ugy tiszteltek, akit ugy szerettek vallásos eleink. Ha beborult az ég, hozzá menekült, hozzá sikoltott az üldözött magyar, s lassanlassan eloszlottak a felbők s újra napsugár ragyogott a fejük fölött. A Nagyasszony nagy lelke ihlessen meg bennünket, hogy egyek leszünk mindnyájan szívben és lélekben, Istenünkhöz és édes magyar hazánhoz való hűségben és szeretetben. Az az Újonnan megáldott aászló pedig vezesse diadalról-diadalrz a keresztény eszmék harcosait! Ügy legyen! Haladás filozófia nélkül. Irta: Bárka József. Feltartóztatlanul, makacs következetességgel megy előre az emberiség azon az uton, amelyet haladásnak nevezünk. A tudomány, a művészetek, a társadadalom minden osztálya, minden rétege fut, rohan előre és az egész világot betölti a fejtárca Vénasszonyok nyara. — Szonett. — Liilaszin ül a sziklás hegyvidéken, Kékes párát lehelnek erdei, Rám hullnak a napfény lágy csepjei, Fehér felhő, mint csónak, száll az égen. Finom pókháló rezg a zöld Vetésen, jóit fénysáVokkal hint a nap teli, Árnyékomat lágy szőnyeg öleli. Sugárzó dicskörét csodálva nézem. A komor lélek büVös álma ez, hétét sejtő szív kéjes mámora: A zord apó mosolygVa ébredez. Az őszi ökörnyál 'imbolygVa száll, Ne m a taVasz menyasszony-fátyola ; A szemfödőt szöVi ez ős halál. Gen/i/esi Ferenc. Az édesanya. »Hull a fának a levele, Mégis szól a fülemüle!« Szól bizony és bánatos panasza; csattogása hangot vált ki szivemből: a fájó visszaemlékezés nyomán fakadó bús hangulatot. Akkor is sárgult, peregve-koppanva hullott a fáról a levél, fújdogált az ősszi szellő s jobb hazába szállott a költöző dalos madárka. Mi pedig, akik szerettünk s még most is szeretünk s mindvégig szeretni is fogunk: féltve őrző gonddal, sejtelmes, aggódó és mégis bizva-bizó reménységgel kisértük szivednek minden dobbanását körünkből távozott édes jó anya! A földre hullott falevélnek kikeletkor más festik ki helyén; a költöző madárka is vissza-visszatér a fészkébe; és én hiszem, hogy te is körünkbe térsz meg annak a nagy, annak a fölséges, örökké viruló kikeletnek bíboros hajnalán. A nap már leáldozott; vérvörös foltok égtek még az égbolt peremén s bronzszínű fény ragyogott a hegyek ormain. Az örömnek-e, a fájdalomnak, a közeledő szenvedésnek égő virágai voltak-e, mit tudom én?! Egymás után gyúltak ki az égen a csillagok, egymás után aludtak ki a földön az ablakokon át kivillanó másvilágok. Az alvégen, a nagy épületcsoportban egy ház — csak itt nem alusznak : bent az alvóházban magános mécses ég, kiviil leskelődik a sötét. Ily sokáig ébren vájjon mért van még az ifjú, sápadt férfi, meg a megtört szegény, már sírni sem tudó jóságos nagyasszony? Beteg vari a házban, vagy beteg: a szépséges, anyai szeretetének, vagy szivének áldozatul esett drága ifjú asszony . . . Puha, hószín ágynak dagadó párnáin mozdulatlan nyugszik bájos feje. Vért fagyasztón mozdulatlan. És ha egykor oly kedves arcára rózsákat nem fakasztott volna a sorvasztó láz; bízván mondhatnám, hogy halálosan mozdulatlan. Am az ajkról elröppenő sóhaj, hogy élő fekszik ottan, a halálosan elfáradt, kimerült élő. F.gyszer csak fölveti szemét megnyugtatja majd az édesanyján, majd meg az ur n - alig halhaléii rebegi: