Pápa és Vidéke, 2. évfolyam 1-52. sz. (1907)
1907-07-07 / 27. szám
>2. PÁPA és VIDÉKE 1907 má jus 2 6. a könyvet és a lapok közt egy kis szárított elsárgult ibolyát találtam, mely kétségkívül már évek óta ott volt. Minthogy az estét otthon akartam tölteni, megvettem a könyvet és miután hazatérve, kéuyelmesen elhelyezkedtem, önkénytelenül elővettem és szemlélni kezdtem a kis ibolyát. »Szegény elhervadt virág—-mondám — ha tudnál beszélni, megkérnélek, hogy mond el életed történetét; ki tudja, milyen emlékeket mondanál el arról, aki téged e levelek közé rejtett.« »Miért zavarod e rég kialudt hamvakat? kérdé egy gyege hang. Ugy tűnt fel, mintha a kis ibolya szólalt volna meg. Szomorú az én történetem, csak szomorú emlékeket élesztene fel. Először meglepődtem, mikor egy virágot hallottam beszélni, de azután nem akarván kutatni a titok után, azt mondottam: »A te szomorúságod, kedves ibolyám, visszhangra talál szivemben, mert azt hiszem, nincs ember a világon, aki ne érzett volna már fájdalmat, aki ne tudná azt megérteni. Beszéld el tehát életedet és az eseményeket, melyek vele összefüggésben vannak. Én szívesen hallgatlak«. Egy pillanatnyi csend után az ibolya igy kezdé: »Égy csinos völgyben születtem, százados tölgyek árnyékában, a Meudon erdőség egyik legelrejtettebb részében. Már azt hittem, hogy ugyanezen helyen fogok meghalni is, midőn egy szép májusi vasárnapon a vidám sétálók egy csoportja egész közel mulatgatott azon helyen, ahol én virítottam. Amennyire csak lehetett összehúztam magam, elrejtőzve a füvek közé. Hiábavaló erőlködés! Egy kis finom, gyengéd kéz kiszakított rejtekemből és örökre elválasztott szeretteimtől. Először igen boszankodlam, midőn idegen földön találtam magam, de megvigasztalódtam, midőn úrnőmre tekintettem. Bájos 16—18 éves barna lányka volt; gyengéd, néma mosoly vonult végig rózsás kis ajkain; nagy, kék szeme bűvös fényben ragyogott. Diadalmasan vitt társai felé. »Nini, mily csinos — kiáltá — és mily jó szaga van!« Kézről-kézre adtak és valóban büszke is voltam a csodálatra, melyet keltettem. Vidám társaságba kerültem, mert épen akkor ünnepelték Jenny kisasszonynak, [ aki engem leszakított, eljegyzését. Nagyon kezdett érdekelni ez a naiv, szép lányka, akinek minden mozdulatán a legtisztább ártatlanság vonult végig. Jókedvét nem igyekezett mérsékelni; boldog volt és érezte, hogy ugy szeretik, amint megérdemli. Ezután egy fiatal ember felé sietett, aki Jenny szüleivel beszélgetve, gyakran titkos pillantásokat vetett reá. »Nézze csak Gyula, — mondá — mily bájos kis virág; Önnek szakítottam, őrizze meg tehát gondosan és ne veszítse el, mert ennek kell önt emlékeztetnie én reám.« S azután finom, rózsás ujjaival jegyese kabátjának gomblyukába tűzött. A fiatalember boldogan mosolyogva megcsókolá a kis kezet, mely engem elhagyott. Miután a társaság visszatérőben volt, alkalmam nyilt megcsudálni a nagy világot, amelyről eddig csak nagyon is elvont fogalmat alkottam magamnak. Sokat hallottam a keserű fájdalmakról és a sötét kiábrándulásról melyek megmérgezik a halandók életét. Csodálkoztam is hát, midőn láttam a a vidám sétálókat, kik mosolyogva, gond nélkül járkáltak a virágos pázsiton. Fájdalom! Még nem tudtam, hogy minden szép napnak megvan a másnapja. Elhagytuk az erdőt és a Szajna-parti Saint-Gloud parkra értünk. A Szajna nagyszerű látványt nyújtott; sokféle szinü sajkák siklottak végig a vizén és a csónakázók vidám éneke hangzott. Jenny a szép látványt szemlélve, jegyese karjára támaszkodott; arra gondolt, hogy egy hét múlva a pap megáldja frigyüket; s menyasszonyi toileltjéről álmodozott. Minthogy a társaság egyik tagja erősen kardoskodott a csónakázás mellett, az ajánlatot egyhangúlag elfogadták és tüstént beszálltak egy gyorsladikba. A vidámság kétszeres lett, midőn a sajka elhagyta a partot és egyenesen a Bas-Meudon erdő felé tartott. Jenny és társai hátul ültek a szülőkkel, Gyula a matrózok közt volt. A nap már lemenőben volt, az est nagyszerű. »Mily kék és átlátszó a viz, mondá Jenny jegyesének; nézze Gyula, nemde, mintha csak a vizi tündérek tárnák felénk karjaikat, hogy szivükhöz szorítsanak bennünket?« (Folyt, küv.) Jegyzetek. Irta : TAKÁCS GEDEON. Herkulesfürdő. 1907. máj. 28. Hova hamar, immár egy hete, hogy itt vagyok. Este volt, mint emlitéin, hogy leszálltam a vonatról, mely innen még 24 kilómétert robog és Olaszországhoz ér. Több kocsi állott az állomás előtt. Az egyik kocsis azt mondja felém: »Plébános ur, az én kocsimra üljön.« No, mondok, ez ugyancsak hamar investiált a fuvardíj reményében! Jól folyott ajkáról a a magyar szó, tehát az ő kocsijára szálltam. Szóltam neki a fuvardíj felől, mire ő olyan formán nyilatkozott, hogy románul és németül jobban tud, talán ugy beszélnénk. — Beszéljünk csak magyarul, mondom neki, — mivel hogy én még hamarább benne maradnék a német szóbad. mint ő a magyarban. — Hol tanult meg magyarul, talán a katonaságnál?— Nem, hanem az iskolában. Van fiam is, aki Orsován iskolába jár, a polgáriba, az még jobban tud magyarul. — Látszott azon az emberen, hogy örül a nyelv tudásának. Vájjon önzetlenül örült-e, avagy csak az üzlet, mivel több magyar embert hord a kocsiján, okozta örömét, — nem tudom. De akármi volt az oka ennek, fő az, hogy tanul' s tud az oláh is magyarul. (Mégsincs tehát igaza Bombauernak. Nagy erre a szárazság. - Porzik az erdei ut. • Busán mondogatta is a bérkocsis : Mit is csinálunk? Á télen oly hideg volt az ég (időjárást akart mondani) olyan magas volt a hó, amilyet még nem láttak, most meg a szénaföldek (rét helyett) mind ki égtek. Négy lovam van, két ökröm, tehenem, mit adok nekik? Talán megint Mezőhegyesről kell hozatni szénát mint két esztendeje. Azóta sem tudott esni csak, dörög és borul, meg újra kiderül. Ahogy beértünk a fürdőtelepre, villanyfény fogad jó távolról a fürdő épületeitől. Amúgy is látszik, hogy módos a hely gazdája, — a m. kir. kincstár, — acélives hidak, szép házak ... de majd erről később. A Cserna völgyében kell őt kilométert kocsizni, hogy a Biela Béka-völgyben fekvő állomásról a fürdőbe érjünk. Hegy jobbra, hegy balra, hegy mindenüti, csak a két viz utja mentén nyilik járható völgy. 1000 méternél is magasabbak a hegyek. A bakonyi vidék ismerősei előtt bátran hivatkozhatom igen találó hasonlatra. Olyan ez a herkulesfűrdői ut, mint a Gerence-völgye, csak a méretei nagyobbak. Nagyobb a Cserna, mint a Gerence, mélyebb is; nagyobbak a hegyek, a sziklák, tágasabb a völgy és sokkal, de hasonlíthatatlanul nagyobb — az ut jósága. Maga az erdő, — értvén a fát, — azonban nincs olyan szép, mint a Bakony régebbi vágásai. Az egyik része, — pedig sok-sok száz hold — kétéve leégett; a másik része még fiatal, de nagyra talán nem is igen női itt a fa, hiszen gyökeret sem igen bir engedni, — kevés a föld, sok a kő. És hogyan állanak ezek a kövek ! Mintha alapjuk se volna. Csaknem függőlegesen csüngenek, vagy inkább ágaskodnak. Majd jobbról, majd balról tör elő egy kis patak, de akkora zúgással, hogy öt Tapolcának is becsületére válnék. De hiszen nem folynak ezek, hanem esnek kőröl-kőre; majd egy bukkanó jön utjokba s az egyiket ablakomtól 15—20 lépésnyire az emberkéz csinálta csatorna s a Rezső- és a Stefánia-szállók alatt a Csernába ömleszti. Fény és pompa is van itt, nemcsak természetnyujtotta szépség a vidékben, nemcsak kincs és áldás a fürdők vizében. — De kell is e három együtt, egymás nélkül vagy nem keresnék fel e helyet, vagy fel sem is kereshetnék. Pedig vagyunk itt most is elegen, holott alig kezdődött meg a fürdő évadja. Sokan és sokfélék. Magyar, román, német, bolgár, török, sőt — amire büszkék szoktunk lenni — angolok is vannak : C. Green bukaresti követ és Maxwell, iondoni külügyminiszteri titkár. (Több is lehet miattam, de én csak ezeknek nevét tudom, mert egy szállóban lakunk. A románt már én se igen nézem meg. Az ur teljesen európaiasan jár. — Erdekes> Legelismertebb cég. VÁGÓ DEZSŐ első pápai férfi-divatterme PAPA, Fő-tér. 53. szám Nagymunkás szabó segédek felvétetnek. Kifogástalan szabású íérfiruhák, papiruhák, uradalmi erdésztiszteknek, postásoknak, vasutasoknak, erdőőröknek, úgyszintén minden egyenruhát viselő testületnek egyenruhák legelegánsabban m érték utá
