Paksi Hírnök, 2022 (31. évfolyam, 1-24. szám)
2022-11-11 / 21. szám
14 M Paksi Hírnök, 2022. november 11. Mozaik Az eltűnt városkép nyomában A Goldstein-ház és utóélete Tolna vármegye törvényhatósági bizottsága legtöbb adót fizető tagjainak 1907. évre megállapított névjegyzékében, a póttagok között találjuk Goldstein Ignácot is, aki a századforduló éveiben a Paksi Gőztéglagyár Rt. vezérigazgatója és a Paks-vidéki Takarékpénztár felügyelő bizottságának elnöke volt. Jolán nevű lányát dr. Grünfeld Adolf községi orvos vette feleségül. A Goldstein családdal rokonságban álló Ignotus Pál számára nem volt ismeretlen város Paks, ahol 1919 őszi itt-tartózkodása alatt, alig 18 évesen, frissen kikeresztelkedve, szociológus szemmel vizsgálta a paksi embereket: Ezzel a reménnyel mentem le érettségire készülni Paksra. Az adomatárból olyannyira ismert nevű Paksra, mely akkor, zsidó-gázosítás és sváb kitelepítés előtt góca és mintakollekciója volt a dunai hajózás és kereskedelem irányában nehézkedő falusi emberanyagnak, hatalmas kikötőfalu, a „mezőváros”pendant-ja. [...] A nagy falunak gyermekkorom óta szép rendben tartott Dunapartja épült, s a Zátony, ahová 1910-ben még úgy eveztünk ki, mint egy lakatlan óceáni szigetre, az első világháború után már egy foganó fürdőhely hangulatától pezsgett.” A szeretett nagybácsi, Goldstein Ignác, a régi jóhírű rőfös- és divatáruüzlet tulajdonosa 1924. december 31-én hunyt el Ahogy Ignotus Pál korábban írta róla: „Aki nem érzi, milyen vívmánya a nemzeti civilizációnak az Ignác bácsi mintaszerű posztó-kereskedése Pakson, az nem lehet tisztában azzal sem, miért szép az, hogy »ég a napmelegtől a kopár szik sarja«.” Ignác fia, Goldstein Imre (1890-1944) innentől egyedül jegyezte a céget, ő vitte tovább az üzletet, bár jobban vonzotta a Dunán úszás, evezés, mint a posztóvégek. Valószínűleg rá gondolt Ignotus Pál is, amikor a ház kapcsán az „úszóbajnok unokafivér”-t említette. Többnyire felesége, Engel Mária volt a boltban, és talán emiatt is kellett dada a leányaik mellé: „Keresek három kis gyermek mellé vidékre gyakorlattal bíró német kisasszonyt. Goldstein Imre” (Pesti Hírlap, 1927.07.06., 25.o.). Fotó: magánarchívum Goldstein Éva a paksi kosaras uszodában (1930-as évek) 1925-ben a Paksi Levente Egyesület boxgáláján többek között Imre is tisztelettárgyakat ajánlott fel a győztesek jutalmazására. Az egyik lánya, Goldstein Éva (1921-1982) volt, minden bizonnyal ő is szeretett úszni. Ezt bizonyítja a gyűjteményemben fennmaradt úszódresszes fénykép, amely az 1930-as évek végén készülhetett róla a Duna-korzó alatti kosaras uszoda lejáratánál. 1936-ban végzett a paksi leánypolgáriban, majd Nagykanizsán egyéves női kereskedelmi szaktanfolyamot végzett, igazodva a családi vállalkozáshoz. Azután jöttek a vészterhes ’40- es évek a tragédiákkal. Goldstein Imre 54 évesen munkaszolgálatosként, felesége, a 46 éves Engel Mária és 16 éves Pannika nevű lányuk Auschwitzban haltak meg. Emléküket egy sírkő hátoldalára vésték a paksi zsidó temetőben. Éva is Auschwitzba került, és abban a selejtezőben dolgozott, ahol a megöltek ruháit, értékeit válogatták szét. Itt tudta meg, hogy anyja és testvére már nem él - megtalálta személyes tárgyaikat. Ő túlélte a borzalmakat. Eldöntötte, hogy szakít a zsidó múlttal, bár nem keresztelkedett ki, de nevet változtatott. Garai Éva néven élt tovább Budapesten, a fővárosi rendőrségtől vonult nyugállományba, az 1980-as évek elején hunyt el. Imre másik két lánya, Ágnes és Zsuzsanna egyéves izraeli kitérő után kivándoroltak a tengerentúlra, Ágnes Kanadában élt, Zsuzsanna pedig az Amerikai Egyesült Államokban, ő idén hunyt el. A második világháború után a méteráruüzlet is gazdát cserélt, erről már a fél évszázadot a rőfös mesterségben eltöltött Pámer Zoltán (1923-2018) mesélt egy 1993-as interjúban: „1946-ra itthon a millpengős világ fogadott, apám megvette Pakson a Goldstein-házat, s abban nyitottam meg az első saját üzletemet 1948. február 2-án. Méter- és divatáru üzlet volt, de a hangsúly a méterárun volt, rőfös lettem hát. (...) A szintetikus szál még nem volt ismert akkor, így minden anyag gyapjú vagy pamut volt, illetve ezek keveréke. Volt ott minden szín, csak sárga volt kevés, a paksi sváb lányok nem szerették, mert szőkék voltak” (TMN, 1993.12.02., 4.o.) Aztán az ’50-es években az üzletet államosították a Népbolt-hálózat számára, és bár kiutaltak Pámeréknak egy másik üzletet a Keskeny utca sarkán, kis kitérő után visszatértek a népboltos méterüzletbe a feleségével. Sokan emlékeznek még Tiderenczl József (1910-1991) késes-köszörűs Dózsa György út 25. szám alatti műhelyére, előbb az utcafronton, később a belső udvarban, és 1989 őszén a méteráru mellett virágbolt is nyílt az egykori Goldstein-házban. Tiderenczl késesés műköszörűs mesternek már a nagyapja is ezt a szakmát űzte Pakson. A családi iratok szerint ugyanis Tiderenczl Alajos késesmester Szászországból vándorolt be a Duna-parti kisvárosba. Fia, szintén Alajos, haláláig művelte az öröklött mesterséget. 1915 őszén az első világháborúban esett el. Helyét felesége vette át, majd fia, József a székesfővárosban sajátította el e szakma minden csínját-bínját. Sokan emlékeznek rá a késes szakma egyik utolsó paksi mohikánjaként, aki még túl a 80. évén is kovácsolt díszkéseket a ház végében megbújó műhelyében. (Tolnai Népújság, 1990.06.27., 3.O.) dr. Hanoi János
