Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)
2019-11-22 / 22. szám
Mozaik Paksi Hírnök, 2019. november 22. » 13 Városi olvasmányok A kenyérgyárról Fotó: magánarchívum „Mert az ember nemcsak kenyérből, vízből tartja fenn magát, hanem amit megismer a környező világból. És aztán eljön az idő, amikor a magyarázat kristálytisztán egyesül a magyarázott jelenséggel.” Jókai Anna Aki húgnak születik egy családban (bátyja van), az megtanulja a gyermekkori csibészséget, ért a bandázáshoz, hamar megismerkedik a világ ügyes-bajos dolgaival, a nagytestvér figyel rá, de leginkább alibinek használja. És rámaradnak olyan feladatok is, melyek alapvetően nem rá tartoznak, de jobb azokat csendben elvégezni a nagytestvér árnyékában. így kezdtem el nyulakat és galambokat etetni, amikor a bátyámnak dolga akadt a családi házunkon túl. Szilasi Ádi bácsiéktól hozta a galambokat, meggyűrűzve. Elegáns szárnyasok voltak, ők voltak a polgári társadalom a baromfik mellett. Amikor a testvérem nem volt otthon, igyekeztem legjobb tudásom és a lehetőségek szerint etetni-itatni őket. Egy alkalommal, amikor már vagy három napja nem láttam a bátyámat, egy késő nyári napon megállt egy rendőr Zsiguli a házunk előtt, ő kiszállt belőle, beköszönt, hátrament az udvarba, s csak ennyit kérdezett: miért nincs víz a galambok előtt? (Szégyelltem magam nagyon...) Szóval sokszor maradt rám az állatok etetése, a borsó- és fűszerpaprika-szedés, utóbbi felfűzése is, vagy a káposztareszelés a savanyításhoz, ha a testvérem éppen „nem ért rá”... A boltbajárás pedig végképp az én feladatom volt. Emlékszem, amikor a szüléink az első mosogatót vették, és a Báró utcai bútorraktárba kellett menni érte. Fogtam a gumikerekes kiskocsit - tizenhárom éves lehettem -, és az újvárosból elindultam érte, és hazatoltam. Egyedül. Jártam a 10-es ABC-be, ahol vastag papírzacskóba rakták a zöld banánokat, amit napokig érleltünk a konyhaszekrény tetején. Itt lehetett kapni pilótasapkát (az enyém rózsaszínű volt), grillcsirkét (ezt soha nem vettem). Volt mák-, dió- és kávédaráló. A kávédarálóba beleöntöttem a szemeskávét, a zacskót felcsíptettem a daráló alá - nem felejtem el sem a kávédaráló hangját, sem a kávé illatát. Nem messze a bolttól egy kis fülkében csavarosfagyit lehetett venni henger alakú tölcsérben Sárközi Panni nénitől. És jártam a 2-es ABC-be is, akkor a Zöld Elefántban vehettem egy gombóc fagyit hazafelé jövet. De legjobban a kenyérgyári boltba szerettem járni... Mentem lefelé a Zápor utcán, a borpince a másik oldalon, a kettő között kövesút. Reggel hat óra előtt indultam útnak, hogy a nyitásra ott legyek. Télen féltem kicsit a sötétben, fúrcsa árnyak kísértek lefelé. A bolt előtt sokan várták a nyitást. Az egész környéken kenyérillat terjengett. Baksai Margit néni mosolygott, emlékszem a hangjára is, meg a kenyeres polcra a bejárati ajtóval szemben. Kenyér, kifli, zacskós tej. A kenyeret selyempapírba csomagolták, a kiflit papírzacskóba tették, én pedig mindezeket egy apró, nyúlós hálóba. Fia hazafelé megdézsmáltam a meleg kenyér csücskét, édesanyám nagyon haragudott. Én pedig sokáig nem értettem, miért kell mindig a régi kenyeret megenni, mielőtt az újat megszegnénk. Nyaranta, a vakáció alatt is korán jártam a kenyérboltba, ahogy sokan hívtuk. Emlékszem, hosszú, széles lépcsősor vezetett lefelé a bejárathoz. Én próbáltam hosszúra nyúlt léptekkel, minden lépcsőfokot egyszer érintve eljutni a bejáratig, de nem sikerült. Esés közben a csuklómon támaszkodtam meg. Ahogy a mi időnkben szokás volt, nem számoltam be a kajlaságomról a szüleimnek, hajtottam az ugráló kötelet vagy két hétig az udvari betonon, amikor már titkolhatatlan volt a fájdalom is, meg a duzzanat is, így került fel nyár derekán a gipsz a csuklómra, amit egy hét után megszoktam, és nem akadályozott semmiféle tevékenységben... Szóval az Akác és a Pál utcai boltok, az óvárosi pékségek után így kerültek az életünkbe a ’70-es években a „szupermarketek”: az újvárosi ABC-k. A Tolna Megyei Sütőipari Vállalat szakboltja, a kenyérszaküzlet. Megváltoztak a vásárlói igényeink. Persze akkor nem éreztem, nem értelmeztem az új világot. Mindent „készebben” kínáltak a korábbinál, mi meg örömmel vettük, fogadtuk. S akartuk is. Ma már keressük a kovászos kenyeret, ha többnapos, megpirítjuk, ragaszkodunk a megszokotthoz, nem nagyon válogatunk. Vagyunk így egypáran azok közül, akiket gyerekként elragadott egy-egy újkori pillanat A maradék kenyeret megszárítjuk (édesapám morzsát készít belőle a diódarálón), vagy legfeljebb az állatoknak adjuk. Persze a friss kenyér illata még mindig magával ragad. Megyek az illat után. Bejárom a régi Paksot. Teli Edit
