Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)

2019-01-25 / 2. szám

10 » Paksi Hírnök, 2019. január 25. Mozaik Városi olvasmányok Az ember társairól Akinek megadatott az igazi, mély szere­lem, biztosan tudja, hogy a szülőföld, az édesanya és a szerelem mind ugyanazt je­lenti: ragaszkodást, hűséget, az élet értel­mét. Nélkülük élni a legnagyobb magány, a leg­erősebb félelem, amit ember megélhet. S ba­rátok is kellenek. Olvasmányok, beszélge­tések. Éppen akkor, jó időben, amikor jön­niük kell. Persze a sok mindent megélés érzékennyé tesz, állandó szemlélődővé, sok­szor gyanakvóvá. Amikor visszagyalogolok nem csupán a város negyvenéves múltjába, de a sajátom­ba, a velem együtt felnövő ismerőseim, ba­rátaim múltjába, azokkal találkozom, akik megélhették a november 7-i, a nagy ok­tóberi szocialista forradalom emlékének hangulatát a munkásművelődési központ színháztermében, majd a gimnáziumban a szabad beszédet 1956-ról, a mosonma­gyaróvári sortűzről. Vagyunk néhányan, akik a nyolcvanas években az ős Beatrice „kalózkazettáit” a főzőfülkében hallgattuk a hokedlin ülve, aztán Cseh Tamás dalait, a lázadókat, a Csengey Dénes szövegekkel - 1989-ben, szabadon, bakelitlemezen. S én sokat köszönhetek néhány „ismerős­nek”, akikkel véletlenül találkoztam. 1980 nyarán a Veszprémi Tévétalálkozót közve­títette a tévé. Akkor láttam életemben elő­ször Mezey Mária színésznőt. Babits Mi­­hály-verset mondott az akkor már súlyo­san beteg színésznő, akire ma is élesen emlékszem. Lenyűgözött a műsor, kilenc­éves voltam. Az emlékeim nem tiszták, hogy ezzel az élménnyel egyidőben, vagy kicsit később láttam - szerintem szintén nem a legmegfelelőbb időben az életkoro­mat tekintve - Az ötödik pecsét című fil­met, Latinovits Zoltánnal. Az általános is­kolában még faltuk az indián és az ifjú­sági regényeket, sokszor úgy, hogy Haj na barátnőmmel kettétéptük a Delfin köny­veket, mert képtelenek voltunk kivárni, amíg egyikőnk végigolvassa - bocsána­tos bűn, azt hiszem. És jött Agatha Chris­tie, aztán a gimnáziumban a szépiroda­lom. Az Anna presszó pultjánál, az Erzsé­betben, akkor úgy mondtuk, a „Békében” a nyolcvanas évek második felében iro­dalomról, az olvasmányainkról beszélget­tünk. Ott volt Szarka Józsi, Oláh Zolti, a kü­lönleges személyek, akiket félni és félteni le­Fotó: magánarchívum „Senki sem kerül a környezetünkbe vé­­letlenül! Lényünk sajátos összetétele idézte meg!’ Szepes Mária hetett egyszerre, akiknek törzshelyük volt az Erzsébet, s nyáron a Kisbéka a Duna túl­partján. A reggelire kapott aprópénzekből könyvre gyűjtöttünk: a Ködszurkálóra La­­tinovitstól, Örkény-egypercesekre. Ünnep­nap volt, amikor futotta mézes Győri Édes kekszre az ÁFÉSZ-boltban, csavaros fagyi­ra a Sáncban, vagy hamburgerre abban a Táncsics Mihály utcai kis utcára nyíló ős street food hamburgerezőben. Egyszóval részben felső irányítással, részben a vélet­lennek köszönhetően - sokat olvastunk. 1988-ban a pad alatt olvastuk Csengey Dénes Gyertyafény-keringőjét, és bámul­tuk a Körkép antológiában néhány évvel korábban megjelent Csengey fotót. Vár­tuk a könyvhetet, mert annak ideje alatt fél áron tudtuk megvenni a Szép versek ak­tuális kötetét. Az olvasmányaink ismere­tében értelmeztük a világot: játszottunk a diákszínpadon, lassan eszméltünk az élet­re. A gimnázium után jött Németh Lász­ló, Móricz Zsigmond, Radnóti Miklós és Nagy László, Kormos István, Nemes Nagy Ágnes és még sokan mások. Húztuk-von­­tuk egymást az évek alatt az ismereteink­kel, küzdöttünk egymással és az olvasmá­nyainkkal. Daliás idő volt. Felfedeztük Pe­tőfi értelmét és értékét, Arany nyugalmát, zsenialitását. S jöttek a kortársak: Csoóri Sándor, Csurka István s aztán a nagy ba­rátság Lázár Ervinnel. Jókor, jó időben jöt­tek a társak az életünkbe, az életembe. Ju­tott mindez eszembe januárban, amikor 24-én Csengey Dénes születésnapjára em­lékezünk. Hatvanhat éves lenne. A kétség­­beesés méltósága című kötete 1988-ban je­lent meg, benne így elemzi az ember léte­zését: „Ülök tehát, és kényszerülök elképzelni, micsoda iszonyatos vajúdás folyhatott a szőrét elhullató, két lábra emelkedett fur­csa fajzatban - az emberben - ezért az egy­szerű, nekem hétköznapi testtartásért. Mi­csoda lelemény és mennyire esendő alkot­mány egy ház fedele, egy asztal, egy szék! Micsoda pompás végeredménye a megra­gadhatatlan élmény nyomában lihegő izga­tott vakogásnak az első szó, az első hibát­lan ívű mondat! És ahogy elsápad, meny­nyire elégtelen egy hibátlan mondat a sötét kényszerektől hajszolt vágy előtt, amely lét­rehozta. Vagy itt van egy cigaretta, a go­lyóstoll. Egy lószerszám, egy szonett, egy kaszatömlöc. Egy bilincs, egy viadukt, egy törvény. Egy fésű, egy férfimellény, egy füg­getlenségi nyilatkozat. Micsoda monumen­tális töredékei annak a dadogásnak, amely­­lyel az emberi faj Istent szólongatja, magát megnevezi, megjelöli, lerombolja és újra kiformázza. És aztán a hely, a pillanat, ahol és amikor e dadogásba elegyedem. Károli, Pázmány, Zrínyi, Kazinczy és Arany szavai­val, amelyek a világ más tájain használha­tatlanok, emlékekkel és becsvágyakkal, re­ményekkel és szorító kényszerekkel, ame­lyek máshol egyszeriben megfakulnának és megbénulnának, ideg- és elmebetegségek tüneteivé változnának. Tudomásul veszem, hogy a szabadságnak éppen ezekbe a csap­dáiba estem, igyekszem elsajátítani és sza­badságkényszeremmel átjárni ezeket a kö­rülményeket, melyek ugyanolyan adottsá­gok számomra, mint a mondott kényszer, és mint a nyelv, amelyen megszólalok. Ez az átjárás nem más, mint maga az út a sza­badság végső kérdéseihez. Helyzetem egy szabadságharc pillanatnyi állása.” Én, köszönöm, jól megvagyok a „barátaim­mal”. Köszönöm őket a sorsnak. Teli Edit

Next

/
Thumbnails
Contents