Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)

2019-01-25 / 2. szám

Mozaik Paksi Hírnök, 2019. január 25. ■ 11 Alzheimer Café indult városunkban Fotó: Molnár Gyula- Az Alzheimer Café igyekszik összehozni a demens betegek hoz­zátartozóit, akik ezáltal érezhetik, hogy nincsenek egyedül. A leg­többen ugyanis magukra marad­nak a demenciából eredő prob­lémákkal, és a betegséget övező stigma hatására nem mernek ki­mozdulni, ezért kell, hogy legyen előttük példa, aminek révén ér­zik, hogy beszélniük kell a helyze­tükről, mert ez sokat segíthet ne­kik - fejtegette Tatai Tamás gon­dozó családtag, a Demenciabarát Mosonmagyaróvár projekt társ­­szervezője a paksi Alzheimer Café első, bemutatkozó találkozóján. Személyes érintettségéről szólva elmondta, hogy édesanyjánál tíz évvel ezelőtt diagnosztizáltak Alz­­heimer-kórt, akkor kezdett kutat­ni innovatív demenciaproj eletek után. A Veled is törődünk Egye­sület Paks (VITE) szervezésében elindult Alzheimer Café Paks al­kalmaira is elsősorban azokat vár­ják, akiknek demenciával élő hoz­zátartozójuk van, és szeretnének a kapcsolatuk minőségén változtat­ni, használható ismeretekre szert tenni, támogatást kapni és nyúj­tani, ugyanakkor minden érdek­lődőt szívesen fogadnak, hiszen a csoportnak célja az is, hogy fel­hívja a figyelmet az egyre jobban terjedő, szellemi leépüléssel járó betegségekre, és arra, hogy azok milyen terhet rónak a családok­ra, az egészségügyi és szociális el­látórendszerekre. Kávási Brigit­ta, a VITE Paks elnöke elmondta, hogy az érintetteket, érdeklődő­ket kétféle programra várják. Az egyik, a Café Menta tulajdonkép­pen egy sorstársi segítő csoport, ahol dr. Ságh Beáta orvos, pszi­chológus és Lenkeyné Teleki Má­ria mentálhigiénés lelkigondozó, lelkész irányításával segítenek erőt meríteni, a megélt érzése­ket, tapasztalatokat megosztani. A másik a Café Classic, ami in­kább egyfajta tanácsadó csoport: meghívott szakemberek tartanak változatos előadásokat egy-egy konkrét témában, illetve beszél­getnek a megjelentekkel oldott, baráti közegben. Mindkét cso­portnak havonta lesz találkozó­ja, a részvétel ingyenes, a hely­szín a Paks Kistérségi Szociális Központ idősek és fogyatékosok nappali ellátó intézménye. Kohl Gy. Paks az én városom Jantyik Margit hároméves korá­ban érkezett szüleivel Paksra. El­mondta, hogy iskolái és szülei révén több társaságban otthon érezte magát, kellemesek voltak számára a piknikek, hajókirán­dulások. - Mindig sérült gyere­kekkel szerettem volna foglalkoz­ni, így Budapesten a Mozgássé­rültek Nevelőképző Intézetében konduktor gyakornok lettem. Amikor visszakerültem Paks­ra, képesítés nélküli nevelő vol­tam. A Bárczi Gusztáv Gyógype­dagógiai Tanárképző Főiskolán gyógypedagógus-logopédusként végeztem. Nagyon rögös útja volt a jelenlegi Gazdag Erzsi általános iskolának, mire a mostani helyé­re költözhetett. A város vezeté­se 1999-ben az ügy mellé állt, és 2000. november 5-én átadták a 24 férőhelyes diákotthont. Egy szomszédos parkoló helyén meg­épült a nyolcosztályos, tornate­remmel ellátott intézmény, amit 2001. szeptember 1-jén adtak át. Megvalósulhatott az álmom: az iskola és a diákotthon egy épület­be került. 1998 és 2000 között ok­tatási referens voltam. Iskolai in­tézményvezetőként nem is gon­doltam, milyen nehéz a hivatali munka. Ebben a munkakörben is jól éreztem magam, de amint lehetőségem volt, visszamentem tanítani. Tizenegy évig voltam a Gazdag Erzsi iskola igazgató­ja. Már hatodik éve nyugdíjas va­gyok, de jelenleg felkérésre heti két napot óvodákban dolgozom fejlesztőpedagógusként. Nagyon szeretem ezt a munkát, ez az éle­tem, ehhez van türelmem a mai napig - zárta gondolatait Jantyik Margit. Kiss-Fodor Melinda Pakson szü­letett, itt járt általános és közép­iskolába, tavaly volt a húszéves érettségi találkozója a Paksi Vak Bottyán Gimnáziumban. - Négy évre hagytam csak el a várost, amíg Baján tanultam. Szeren­csés vagyok, mert rögtön a dip­loma megszerzése után el tudtam helyezkedni szervezőként a vá­rosi művelődési központban. Na­gyon szeretem a munkámat, leg­inkább azt, hogy sok a visszatérő arc. Amikor pályakezdő voltam, nem volt még ennyi tábor, mint most. Az akkor 7-12 éves gyere­kek felnőttek, de ma is megisme­rem őket, beszélünk pár szót. Ez egy nagyvárosban nem így len­ne. Az evangélikus templom fe­lett egy kis utcácskában nőttem fel, de azt terveztem, hogy a „he­gyen” fogok lakni, ami valóra vált. Nagyon szerettem a két kis­fiámmal töltött babázós éveket, sok gyerekprogram van, egyik kedvenc helyünk az ürgemezei szabadidőpark, szeretjük a tavat, a játszóteret, a szánkódombot, és a felnőttek is találnak itt sporto­lási lehetőséget. Azt is szeretem Paksban, hogy minden közel van egymáshoz: a lakóhely, a munka­hely, az iskola, az óvoda. A nyara­kat a strandon töltjük. Paks leg­főképp az otthont, a biztonságot jelenti számomra, az atomerőmű ittléte is jó egzisztenciát biztosít a családoknak. Az atomerőmű­építés miatt kicsit féltem Paks kisvárosi jellegét, de a gyere­keim jövőjére gondolva mégis­csak örülök neki, hiszen ezzel biztosítva lesz számukra a mun­kalehetőség - összegzett Kiss- Fodor Melinda. Sólya E.

Next

/
Thumbnails
Contents