Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)
2019-04-26 / 8. szám
10 ■ Paksi Hírnök, 2019. április 26. Mozaik Városi olvasmányok Egy vasárnapról „Én fölnéztem az est alól / az egek fogaskerekére - / csilló véletlen szálaiból / törvényt szőtt a múlt szövőszéke / és megint fölnéztem az égre / álmaim gőzei alól / 5 láttam, a törvény szövedéke / mindig fölfeslik valahol." József Attila Folyton azon kapom magam, hogy visszasétálok az Akác utcai házba. Nagypapával borért megyünk a pincébe, aztán a Péter utca felé eső kertben nézelődünk. Amikor meghalt, édesapám befeküdt mellé a magasított támlájú ágyba. Akkor nem nagyon értettem. Azóta sem jutott gyakran eszembe, de most, ahogy állok a kert végében, a kerítésen kívül, az Arany János utcában, eszembe jut a kép. Közben egy kölcsönkapott szerszámmal gallyazom azokat a fenyőket, amiket több mint húsz éve ültettem a ház elé. Karácsonyi fenyők voltak, túlélték az ünnepi sokkot, aztán a túlzott féltést. Napokig feküdtek bántó tehetetlenségben az életre kelő fűben. Talicskáztam, húztamvontam a gyantaillatú ágakat a ház mögé, további pihenő következett. Nehezen viseltem a látványt. Azt akartam, tűnjön el végre, bármi áron. A zöldhulladék-szállítás előtt néhány nappal aztán elszántan kezdem gallyazni, apróra vágni a vastagabb és vékonyabb ágakat. Az aprókat gyújtásnak, a vastagabbakat napi tüzelőnek. A tűleveleket kesztyű nélkül tömködöm a zsákokba, vörösre szurkálják a kezem - még napok múlva is ég, kipirosodik, majd kisebesedik. Körülöttem a macskáim, boldogan erősítik karmaikat a fákon. Őket nem én találtam. Ők találtak meg engem. Ki a lábtörlőn feküdt, ki az étkezőablakon kotoncolt befelé, három szívességi lakáshasználó lett, a hatodik, az öreg valahogy nálam maradt. Van még egy hetedik, aki néha megpihen, amikor erre jár. (Szeredás Emerencnek kilenc macskája volt...) Kutyákat sétáltató környékbeliek jönnek. A kutyák előre futnak, mire a gazdáik utolérik őket, én már megbeszélem velük a legfontosabb dolgokat: megkérem őket, hogy a kertbe ne menjenek be, a macskákat ne kergessék meg, mert az nem tesz jót a családi közhangulatnak. Néznek rám emberi szemeikkel, megvárják a kísérőiket, kérik őket, hogy hagyják jóvá a kérésemet. (Én pakolom tovább a tűleveleket, meleg tavaszi nap van.) Nekünk is voltak kutyáink, Burkus, Vackor. Mind útszéli keverék, szerethető, okos állatok. És a macskák is. Az utolsó is, az akkor három-négyéves nősténymacska, aki édesapámhoz érkezett egy napon, úgy tíz évvel ezelőtt. A tyúkól tetejéről ugrott a vállára. Elválaszthatatlanok lettek. Vackor, a kutyatárs, nehezen szokta meg, de megfelelő neveléssel együtt koptatták a füvet és az udvari betont hosszú évekig. Igen. Múlt idő. Vackor, a kutya, ez év első napján ment el, rövid szenvedés után. Aztán húsvét vasárnap, a nálam elköltött ünnepi ebéd után, eltemettük a tíz éve a Búzavirág utcában lakó macskát. Ott hevert az út szélén. Ügy feküdt a szomszéd ház előtt a fűben, mint aki mély álomba szenderült a vasárnapi ebéd után. A szomszéd látta, amikor egy utcabeli udvarból kiszabadult kutya megroppantotta a macska törékeny csontjait - segítségre nem futotta, olyan gyorsan történt. És még csak nem is hibáztatom a kutyát. A kutyát nem. Ösztönösen cselekedett, kódolva van a génjeiben a vadászat, a macska valószínűleg aludt, idős volt már, nem érezte, hallotta a veszélyt, nem hiszem, hogy szenvedett. Mi annál inkább. Igen, mert mi, emberek (sokan), úgy vagyunk kódolva, hogy ragaszkodunk a megkopott tárgyainkhoz, az elkoptatott szavainkhoz (melyeket sokszor mégis röstellünk kimondani), meg ragaszkodunk a társainkhoz: emberekhez, állatokhoz. A növényekhez. Romantikus, túlérzékeny lelkiállapot, magatartás, tudom. Szóval, húsvét vasárnapján eltemetjük a macskát, az otthoniakat aznap délután többször simogatjuk meg az átlagosnál, és ünnep ide vagy oda, kimegyek a kertbe. Átültetem a levendulát, a szomszédtól áthozott kis sárga virágú évelőknek helyet keresek. A tűleveleknek már nincs nyoma, az egyformára vágott fenyőágak a helyükön. Édesapámékra gondolok. Még jó, hogy ott vannak az előnevelt csibék. Vigasztalásul. Hallom, ahogy édesanyám beszél hozzájuk, az egyiknek már nevet is adott. Kedden útra kelek, keresek egy elárvult kutyát. Teli Edit
