Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)
2019-04-05 / 7. szám
10 * Paksi Hírnök, 2019. április 5. Mozaik Városi olvasmányok Az újraszületésről A paksi Gastroblues Fesztivál több mint negyed évszázados. A nyári koncertek zenei anyagát minden év december elején - hosszú évek óta - újraélik a fesztiválbarátok, a blues-arcok, az öreghegyi, a fesztivál hetében eltűnő, s azután gyorsan megkerülő paksi „csavargók”. Tavaly december elsején történt, hogy alig kezdődtek el a koncertek, egy hirtelen szívmegállás a kiválónak induló estét is megállította. A Csengey hideg márványán fekvő férfihez szinte azonnal megérkeztek a mentőszolgálat munkatársai, örökkévalóságnak tűnő hosszú percek után - stabilizálva a beteg állapotát - indultak el Pécs felé. Aggodalom, kétségbeesés, szorongás és néhány csendes asztaltársaság maradt a házban. Másnap bánatosan búcsúztunk a testvérvárosi, a határon túlról érkező barátainktól, ismerőseinktől, a decemberi napokban a várakozás időszakát éltük - minden értelemben. S aztán - már az idejét nem tudom - érkezett a hír, hogy a gyors helyszíni beavatkozásnak köszönhetően a dunaújvárosi barátunk lábadozik, a hírek szerint gyenge ugyan - szívben és lélekben is -, de az élni akarása, az ösztönei biztatóak. Akkor gondoltam, hogy teljesen felépül, amikor januárban telefonon hívott, és azt kérte tőlem, hogy a márciusra tervezett ismételt lemezbemutató előtt kiállíthasson a Csengeyben. Gombos István Ferenczy Noémi-díjas és Vörösmarty-díjas ötvös-iparművészről van szó. Ezután hetekig lapozgattam a Gombos István életművét, életrajzát bemutató képes albumot, alkotói katalógust. Elolvastam az albumhoz írt bevezetőt, művészeti írók, művészettörténészek, értő és értelmező újságírók, koreográfusok, az energiahivatal elnökének szavait, és nézve a műveket, az alkotásokat, elég gyorsan ráeszméltem arra a tényre, hogy az elmúlt „Az ember millimétert se mozdulhat ki a világ törvényeinek hullámveréséből. Senkinek sincs módjában kitörni térből és időből. Közös hullám emel és ejt: mindannyian engedelmesek vagyunk. De szívünk számára adott a választás, hogy jobbak vagy rosszabbak legyünk a világnál, melynek részei vagyunk. Ez módunkban áll. Hogy kegyetlenebbek legyünk vagy irgalmasabbak a változatlan és megváltoztathatatlan egésznél!’Pilinszky János Fotó: magánarchívum négy évtizedes Gombos-életmű tekintetében sokan és sokszor fogalmazták meg az ötvös- és iparművész alkotásainak üzeneteit, negyven év alatt bőséges vallomás jelent meg újságok, folyóiratok hasábjain István fémekhez fűződő kapcsolatáról, ars poeticájáról. Szóval készülődtünk a kiállításra, a segítők hordták az emeletre a kiállítás tárgyait, s én a lépcső mellett beszédbe elegyedtem Istvánnal. Fejtegettük a múltját, a paksi születésének körülményeit - itt, a városban csak átszállt a vasszínű égbolt alá -, éppen április 11-e volt, József Attila születésnapja, a költő akkor még csak negyvenhét éves lett volna. S ha már „vasszínű égbolt” és József Attila, eszembe jut egy másik verssora is: „hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni”. Mindig beletévedek az irodalomba - gondolom magamban, s persze korholom is magam -, s tudatosan térek vissza a tárgyak gondolatiságába István mellé, aki úgy beszél az alkotásról, az elmúlt negyven évről, az utolsó iskolai kiállításáról, mint egy, az alkotói munkásságának kezdetén lévő fiatalember. Hosszan beszélünk úgy a kiállításról, az alkotásairól, hogy csak félszemmel látom a tárgyakat, útközben. Aztán újra és újra átolvasom a decemberben kapott Gombos-képeskönyvet, s felsétálok a már berendezett kiállítótérbe - egyedül vagyok. A fém kezd minden érzékszervemre hatni, sőt a lelkemet is birtokba veszi. Sétálok a tárgyak között, érzem az illatát, látom a vas erejét, hallom a megmunkálás dobogását. Érzem és értem a tárgyak súlyát, melyek - meglepődöm magam is - nem nehezülnek rám, ahogy azt gondoltam, hanem felemelnek. Nem lehet más az oka, csupán az, hogy a nehézfémet mégiscsak egy ötvösművész formálta érthetővé. Szinte minden alkotás magával ragad, mégis az Arctalan Gyökér mellett időzök legtovább, meg a harmadik évezredi hagyatéknál, a Becsapódásnál és a Bezártságnál, na meg a Jellemrajznál. Vizsgálom magam a domború gömbtükörben, nézem benne a tetszetős, tetszelgős és visszatetsző világunkat - merthogy minden egyszerre van jelen: tér és idő, arc, arctalanság és arcátlanság, szín és fonák. Látni a kapaszkodókat, az elmulasztott pillanatokat. A párbeszédet a világgal: a kitalált, retusált, újragondolt ember és az örök természet között. A gyökerekkel nézek farkasszemet, nem hagyom, hogy becsapjon a „vastükör”, addig helyezkedem, amíg meglátom a valóságot. A saját arcomat, torzítás nélkül. Mert az ember, ha felelős, nem szeretne olyan harmadik évezredi hagyaték lenni, aki folyton úgy helyezkedik, hogy ne látszódjon, vagy valótlan arcot mutasson. Legyen az ember jellemrajza - ahogy Gombos István láttatja - egyforma anyagú, önmagával azonos. Isten éltesse az újraszületett alkotót. Teli Edit
