Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)
2018-11-23 / 22. szám
14 ■ Paksi Hírnök, 2018. november 23. Mozaik Városi olvasmányok Gondolatok a szociális munka napján Fotó: magánarchívum „A simogatás, a dicsérő szó, a gondoskodás, a törődés elmulasztása sokszor jobban fáj, mint egy pofon.” Böjté Csaba Nem szeretem a jeles napokat. Nem tudom megszokni, hogy külön figyelmeztetés kell az embereknek mások létezéséről. (Tisztelet a kivételnek.) Nem tudom megszokni, hogy fel kell hívni a társadalom figyelmét arra, amivel vagy akivel így vagy úgy, de az élete során mindenképpen találkozik. És kérdés: vajon felébred-e a társadalom lelkiismerete például a szociális munka napján? (De legalább megállunk egy pillanatra és képesek vagyunk nem csupán önmagunkra gondolni.) A nyilvánosság, a közbeszéd megérteti a társadalommal a szociális, a gyermekjóléti, mentálhigiénés munka jelentőségét, értékét? A szakma szűk körű párbeszéde zajlik ezen a jeles napon és rendezvényein, vagy társadalmi-szakmai párbeszéd alakul ki? Tudja-e a társadalom, aki a népi demokráciában szocializálódott, ahol „minden tett szociálpolitikai cselekedet” volt, hogy a segítő kéz ritka jelenség, nem kollektivizálódott fogalom, nem általános emberi tulajdonság? Hogy csak a társadalom szűk szakmacsoportja birtokolja, hogy a szociális területen dolgozóknak feladataik elvégzése nem mindennapos munkát jelent, hanem nekik - a régi, szép szóval élve - ez a Dolguk. Hogy naponta megélik a társadalom minden gondját: a korral és életkorral járó bánatokat, fájdalmakat, a családok, felnőtt emberek összeomlását, gyerekek életre szóló kilátástalanságát és a felelősséget a legkisebbek nevelése során. A szociális munka az egyik legnagyobb társadalmi érték. Nem más, mint az ember, az emberi méltóság tisztelete, az esélyegyenlőség szem előtt tartása. Az idősek otthonában, a hajléktalan szállón, a családsegítő és gyermekjóléti központokban, a hivatalok szociális és gyámügyi osztályain, az utcán, a köztereken, a bölcsődében - hosszan sorolhatnám. Jó lenne, ha a társadalom megértené (amit már oly sokan és sokszor megfogalmaztak), hogy az élethez Hit kell. Jó lenne, ha végre nem átmeneti megoldások, hanem az önbecsülésünk visszaszerzése lenne a cél, a takarékoskodás, az értékek megbecsülése, az élet értelmének újrafogalmazása: a gyerekek munkára, kötelességtudatra, szabálykövetésre nevelése, az idősek tisztelete, a nemzeti érdekek és értékek szem előtt tartása. Tudom, nehéz gazdasági helyzetben, elszegényedő társadalomban nem lehet könnyen értelmet találni a hétköznapokban: nem találnak eligazodási pontokat a hajléktalanok, a cigányok, az elveszett értékeiket és családjukat sirató idős emberek, a mentálisan sérült fiatalok, a fogyatékosok, az árván maradt gyerekek. Nehéz, igen nehéz ma helytállni. Nehéz megállni a helyünket. Nehéz a szociális ágazatban dolgozóknak, mert sokszor éppen azoktól kapnak megsemmisítő, megalázó kritikát és hántást, akiknek a legtöbbet segítettek - a rengeteg köszönet mellett. Vagy azoktól, akik a nem rászorultak csoportjába tartoznak. Akik a tanulmányokat írják. Jutottak eszembe ezek a gondolatok a szociális munka napján. És az is eszembe jutott, hogy a fáradtságot ki lehet heverni, ki lehet pihenni. A bánatot, a szorongást, a félelmet, a magányt nehezebben felejti az ember, a felelősséget nehezebben „dolgozza fel”. S ezekhez sok esetben segítségre van szükség. Sokszor pihenten is nehéz folytatni egyegy napot, késő éjszakáig ébren maradni, elvégezni a feladatokat. Milyen érzés lehet folytatás helyett újrakezdeni - szélsőséges vagy új élethelyzetek bekövetkezése miatt? Például állni egy ház előtt, benne látni egykori önmagunk. Az apró tárgyakat, bútorokat - amiktől kényszerből búcsúznunk kell, vagy egy személytől kell megválnunk, aki hirtelen hagyott itt bennünket. Arról felesleges lenne beszélni, mit érezhetnek azok, akik egyegy természeti katasztrófa után állnak a romokon, a maradékon, ami az életből, a hitből maradt nekik - s mit tesznek értük a róluk, értük gondoskodók. Ezt az érzést, vagy egészen hasonlót mindannyian megéljük akkor is, amikor elveszítünk valakit, és hazatérve a temetőből szembesülünk a ténnyel: a folytatáshoz másképp kell értelmeznünk a világot, a saját helyzetünket - s ha szerencsések vagyunk, találunk magunk körül emberi kapaszkodót. Szélsőséges életkörülmények, helyzetek között ismerjük fel őszintén önmagunk jellemét, azt, hogy hajlamosak vagyunk még jobbat akarni az elégséges jó helyett, többet akarni a bőségesen elegendő helyett. És aggodalmaink, szorongásaink, felelősségünk, önmagunk elviselése, megértése, elfogadása okán gyakran fordulunk azokhoz, akik értenek, megértenek bennünket. És még nem is beszéltem a „kisdedóvás felelősségéről”, az idősgondozásról. Azt gondolom, a szociális munka napja minden hétköznap - a születéstől a halálig. Teli Edit
