Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)
2018-10-19 / 20. szám
14 ■ Paksi Hirnök, 2018. október 19. Mozaik Mesterek: Schneider János cipész Fotó: TelePaks Schneider János cipészinasként kezdte a pályafutását a Bonyhádi Cipőipari Szövetkezetnél, annak megszűnése után pedig önálló vállalkozásba kezdett, amit a mai napig vezet. A szekszárdi cipész elmondta, hogy 1960- ban kezdett inasként dolgozni. - Bonyhádon tanultam meg a mesterséget. Végigjártam a ranglétrát a szövetkezetnél, végül én lettem a szolgáltatás vezetője az egész megyében. 1990-től le kellett állítani a szövetkezet munkáját, mert megszüntették az ortopéd- és méretre készülő cipők készítését. Kizárólag a javítás maradt, míg végül 1992. december 31-én az is megszűnt - emlékezett vissza Schneider János. A cipész azt is elmondta, hogy munkarész fejében elhozott néhány gépet a szövetkezettől, majd huszonhat évvel ezelőtt pár munkatársával megnyitották a szekszárdi cipészműhelyt. - Eleinte nagyon jól ment, később azonban amikor a kínai termékek megjelentek és elterjedtek, egyre kevesebb lett a munka. Ezért kezdtünk nyitni Paks felé is, ahol ma már van egy kiszolgálóhelyünk - mondta Schneider János, aki azt is felidézte, hogy régebben a cipész egy kaptafa és felsőrész birtokában össze tudta állítani az előírásoknak és igényeknek megfelelő cipőt. - Korábban lehetett ragasztott, szeges vagy varrott cipőt rendelni, ma viszont már csak a ragasztásos eljárást használják, de azt is csak ritkán, mert Magyarországon szinte az összes cipőgyár megszűnt. Manapság zömében csak sarkalás, talpragasztás vagy éppen talpalás miatt keresnek fel bennünket. Javítunk még táskákat, valamint öveket lukasztunk, szabunk méretre. Sok olyan cipőt is elhoznak hozzánk, amelyek javítását nem tudta elvállalni egy másik cipész, mert nem volt hozzá felszerelése. Nálunk azonban van kombinált csiszológép és présgép is, utóbbival például a talpakat nyomjuk föl. Vannak még fogóink, árak, kalapácsok és szeghúzó is. Talán nincs is a megyében még egy ilyen jól felszerelt műhely, mint a miénk - összegzett Schneider János. Weller P. Hanna Jó lenne megállítani az időt Fotó: pixabay.com/illusztráció Amikor a szerkesztő kérte tőlem a következő jegyzetet, még fogalmam sem volt, miről írok majd. Vészesen közeledett a lapzárta ideje, és még mindig nem tudtam, görcsösen agyaltam, mi legyen következő elmélkedésem tárgya. Sürgetett az idő. A téma az utcán - potosabban a szerkesztőségben - hevert. - Mikor kávézunk? - kérdezte mosolyogva a kolléganőm, aki már a kérdésekor sejtette a választ: most sincs rá idő. Hetek óta nem sikerült összehozni a csevegős cukrászdázást. Igen. Az idő. Vagyis annak hiánya. A hétköznapi rohanásban mindig eszembe jut, mennyire utáltam gyerekkoromban unatkozni. Ma pedig már nem is emlékszem rá, mikor unatkoztam utoljára, de az biztos, hogy még a múlt században volt. Sűrűn megesik, hogy több dolgot csinálok egyszerre, úgy mint a velem hasonló cipőben járó nők, anyák: vacsorát főzök, közben kikérdezem a gyerektől a leckét, és amíg rotyog a leves, megpucolom a konyhaablakot. Ne menjen kárba egyetlen perc se. A buszon olvasok, mert otthon nincs efféle úri dolgokra idő. Kiborulok, mert az éjjel kimosott, reggel kiteregetett ruhák sötétedéskor, amire hazaérek, még mindig a teraszon száradnak. - Nem igaz, hogy nem volt időtök öszszeszedni - morgok a családdal. Azért figyelek a - mostanában divattá vált kifejezéssel élve - „én-időre”, ezért járok fútni. Illetve: megyek, ha időm engedi, ez sem tál gyakori. Közben viszont arra gondolok, hogy lehet, ezt az egy-egy órát mégis inkább a gyerekekkel kellene tölteni, vagy legalább kocoghatnék gyorsabban, hogy előbb hazaérjek hozzájuk. Tizennyolc éves koromig nem érdekelt, hogy múlik az idő. Jócskán negyven felett már minden percbe kapaszkodnék. Nem sürgetek eseményeket, azok anélkül is elérkeznek, nem várom nyáron, hogy tél legyen, télen pedig, hogy nyár, mert már látom mindennek a szépségét. Ebben a korban már elgondolkodik az ember, hogy vajon meddig csodálkozhat rá a színes falevelekre. Odatelepedik a párja mellé, amíg az vacsorázik - együtt leülni nem volt időtök -, és hallgatja, mert ki tudja, meddig hallgathatja. Sokszor azon kapom magam, hogy csak nézem és csodálom a gyerekeimet, ahogy játszanak, ilyenkor viszont nem érdekel az idő múlása, észre sem veszem. Felettük is eljártak az évek. Hol van már az a kis narancssárga hajú gombóc, akit a gyerekülésben fuvaroztam? Azóta a lányom öccsei is rég kinőtték az ülést, és lassan a fiúk viszik a narancssárga hajú nagylányomat, én pedig lesem majd az órát, hogy mikor hozzák végre haza. A kicsi is már iskolás. Mikor nőtt meg ennyire? A középső sem biciklizik már a papával. Papa sincs. Apukám kórházi ágyánál hónapokon keresztül próbáltam bepótolni az elmulasztott együttléteket. De nem tanultam ebből: anyukám egyedül maradt, és van hét, amikor nem is látom. Mert későn érek haza, mert nincs időm. A 95 éves nagymamám háza mellett gyakran elmegyek. Majd holnap beugrók hozzá mondom magamban amikor hazafelé sietek, de meddig lesz még holnap? Jó lenne megállítani az időt. Legalább csak addig, amíg felsorolhatnám magamnak, mit kellene bepótolnom, amíg nem késő. Sólya Emma
