Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)
2018-10-19 / 20. szám
Mozaik Paksi Hírnök, 2018. október 19. U 11 Városi olvasmányok A gyermekkor ízeiről Fotó: Teli Edit „Valami van a télben, ami a gyermekkora emlékeztet, közvetlenül és fájdalmasabban, mint más évszakok. A hó kékesszürke színében, a szobák alkonyatában, a kályhák nyers, orrfacsaró illatában, mindebben van valami bizalmas és örökre elveszett. Ez az emlék didergésre késztet. Olyan a gyermekkor emléke télen, mint egy sivár, elhagyott lakás, ahonnan kiköltözött mindenki, akit szerettünk, mint egy lakás, melyből elhordták a bútorokat, s melyet nem lehet többé kifűteni.” Márai Sándor Volt valami mesebeli abban az Akác utcai házban. Éppúgy lehetett félni, mint szeretni, ahogy a nagymamát is. Nagyapa más volt. Tőle nem kellett félni. Legalábbis nem úgy, ahogy a nagymamától. Ült hátul, az egykori istállótól és hozzáépített nyári konyhától jobbra, a gyerekkori fából készült hintaállványom előtt - ősz eleje volt. Egy faasztal mögött ült, a rajta lévő narancssárga paradicsomokat naponta többször megfordította, hogy beérjenek az utolsó melegekben. Délután sót, paprikát, kenyeret hozott, maga mellé ültetett, a bicskájával gondosan, vékonyan levágta a többnapos kenyér haját, sózta, paprikázta, a legérettebb paradicsomot cikkekre vágta - uzsonnáztunk. Megettem a kenyeret, aztán elrágcsáltam a szinte fekete kenyérhéjat is. A deszkakapun nem láttunk ki, pedig az utca felé fordulva ültünk, csak a zajokból következtettünk a kinti eseményekre. Ma is látom magunkat, ahogy hosszan hallgatunk. Kieffer körte termett azon a fán, ami a gang előtt állt. Terebélyes fa volt, itt-ott beteg, száraz ágakkal, galylyakkal. Erősen emlékszem nagyapám réz permetezőkannájára, meg arra, ahogy körültekintően szűrte át a vizet a permetszerre, és halkan morgott, amikor a fúvóka permetezés közben eltömődött. Abban a mesebeli házban minden tárgynak volt valami értelme. A hetvenes évek közepén egyetlen konzervdoboz volt a házban, legalábbis én úgy emlékszem. Talán ez volt a legértékesebb darabja a háztartásnak. A padláslétra volt még ennyire hasznos, mely nélkül sem a padlásra jutni, sem körtét szedni nem lehetett. Ez a létra is csak addig tartott, amíg elértük róla az érett gyümölcsöt. Na, azután jött a hosszú rúdra erősített konzervdoboz, amivel fel lehetett nyúlni a magas ágakon termő körtékért. Kicsit megráztuk a dobozt, a körte beleesett, aztán bele a kosárba. Szóval kenyér gyümölcs többnyire mindig volt. (Hátul, a kertben piszkebokor is, meg eper- és diófa. Az éretlen piszke fanyarsága, az eper számomra idegen íze viszszaköszönnek néha ma is.) De édességre nem futotta, nem is akarta nagyanyám, hogy legalább akkor kapjak, amikor néha lehetőség volt rá, nehogy megszokjam a „jómódot”. Egyszer aztán, egy meleg nyári vasárnapon - ötéves lehettem - édesanyámék felbicikliztek velem a nagyszüleimhez. Óvodai szünet lehetett, egy hétre való ruhát vittek a csomagtartón, meg egy narancssárga műanyag játék kávézós készletet (évekig megmaradtak a tartozékai), hogy legyen mivel játszanom. Persze sírtam, kapaszkodtam a szüléimbe, végtelenül bánatos voltam, hogy ezt teszik, így elbánnak velem, pedig jó kislány vagyok. Egy hosszú hét a szikár, szigorú szemű nagymamánál. Egyszer csak édesapám egy ötforintost vett elő, s azt mondta, ebből a pénzből vehetek a nagypapával nyalókát a Pál utcai boltban, akár minden nap egyet. Hát, egyetlen nyalóka volt, amire vágytam: celofánba csomagolt, kerek, fodros mintával a szélén, közepén virág, és ha jól tartottam a fény felé, átsütött rajta a nap - a legszebb és legfinomabb nyalóka a kerek világon. Meg nem nyugodtam, de bizakodva néztem a következő hét elé. A szüleim elmentek, én sokáig bámultam elalvás előtt az ablakon beszűrődő sötétséget. Mindig nagyon féltem, amikor ott aludtam. Pedig nagyon is vigyáztak rám. Aztán minden reggel megkérdeztem, mikor megyünk le a boltba. Csütörtökig nem került rá sor, így aztán estefelé, amikor kiültünk a ház elé a padra (én nagyapámmal külön), kértem, hadd nézzem meg legalább azt az ötforintost. Az ötforintos sorsáról most nem beszélek. A Pál utcai boltból aztán soha nem kaptam nyalókát. Később igen - máshonnan. Lassan, megfontoltan ettem meg, akárhányszor is kaptam. Rendkívüli pillanata volt az életnek, amikor olyasmihez jutottam, ami ritkaságszámba ment, amire vágytam. Telt-múlt az idő, s én egyre türelmesebb lettem. Nem ettem meg az éretlen piszkét, s az epret sem. Megszoktam a honvágyat, a nagypapa, nagymama ízét, illatát, a házi vaj, a túró, a körte zamatát. A száráról levett, asztalon nap felé forgatott paradicsom ízét megjegyeztem - hiányzik nagyon. És még nem beszéltem a kalácsról, a paprikás krumpliról - hús nélkül, s a fanyeles alumíniumedényről, amiben főtt. Megvan minden. Érzem az ízeket, az illatokat. És elgondolkodom: ha akkor, abból az öt forintból, minden nap kapok egy gyönyörű, virágos nyalókák vajon hogyan éltem volna meg az Akác utcai éveket? A Pál utca felé haladva nagyapámmal - talán - nem csupán hallgattunk volna. Talán mesélt volna. Talán beszélgettünk volna. És az is lehet, hogy nem is emlékeznék rá. A hallgatás. Az az emlék. A mozdulat. Az ízek. Teli Edit
