Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)

2018-10-05 / 19. szám

Mozaik

Paksi Hírnök, 2018. október 5. M 11

Városi olvasmányok

Az őszről

Fotó: magánarchívum

,• -v-4--Í* - ’ ■:«

„Mindannyian tudjuk, hogy az otthon nemcsak négy falat, tárgyakat jelent, az otthon menedék. Az az ember, akinek van hová - és van kihez - hazamenni, mindenkor könnyebben viseli az élet konfliktusait, csapásait. Az otthon számomra azt is jelenti, hogy valaki meghallgat, valaki megvigasztal.” Szabó Magda

Az ember negyvenöt éves kora után kezd távolról is látni. Szemléli, nem csupán nézi a dolgokat. Értelmez, de már nem sértődötten, ha nem úgy alakul egy-egy ügye. Mérlegel, nem hamarkodja el csupán érzelmi alapon a döntéseit. A szüleit is gyakrabban látogatja, nem türelmetlen, igyekszik nagyon, ha néhány napig nem látja őket, lelkifurdalása van. Temetésre is gyakrabban megy. A temetőben hátul, az utolsó sorban megáll. Már nem elemzi a részleteket, az együttérzés uralkodik a tudatában. Elbambul egy-egy koszorún, aztán a felhők mozgásán, köszön az ismerősöknek. Az itt maradókat nézi, amikor a végtelennek tűnő bánat arcul csapja, és önző módon magára gondol. Fizikailag nem történik semmi, mégis ég az arca, szorong, fojtogatja a pillanatnyi reménytelenség.

De az ember negyvenöt éves kora után, amikor éppen a világ szomorúbb felét szemléli, elég erős (már) ahhoz, hogy az életre gondoljon, az értelmesre, amit a „halálra ráadásul kapott”. A jelen értelmezési tartományaiban keresi önmagát, a múltját. Már nem tesz különbséget az évszakok között, nincs legkedvesebb - mindegyiket viseli, szereti. Kivéve az értelmezhetetlen forróságot, a szélsőséges hideget - ezeket is csupán a kert, a termés miatt. A diót gondosan szedi össze a földről, közben a karácsonyra gondol. A birsalmát alaposan tisztítja meg, az utolsó csenevész paprikát is összegyűjti. Gyakran sétál a kert végébe.

Az öreghegyi betakarított búzaföld helyén néhány vastagderekú napraforgó hiszi, hogy nyár következik. Lejjebb szőlősorok. A szüretelés sok helyen gépesített, de azon a helyen, ahová az idén is szüretelni hívják, hagyományos módon bicskával, metszőollóval szedik a szőlőt. Minden korosztályból van ott valaki - családtagok, ismerősök, barátok. A ládák hamar telnek, az első fuvar után bogyózás, majd visszakerülnek az üres ládák a sorokba. A késő szeptemberi délutánon terítékre kerül a „szüreti fasírt”, a savanyú uborka, a birspálinka, a bor, ami abból a szőlőből készült, amit itt szedtek tavaly. Terítékre kerülnek a régi történetek is. A változó idők, a gyermekiélek, a Dunamenti TSz, a szüretek, a Régi Paks...

„A paksiak számára emberemlékezet óta fontos szerepet játszott a szőlőművelés és a borkészítés, ami a meggazdagodás legbiztosabb forrását jelentette évszázadokon keresztül. A keresztes hadjáratok Balkánra tartó seregeinek

útvonalába eső településnek a bor a gabona mellett a legkeresettebb árucikke volt. A XVI. század utazói is beszámolnak erről:

„...délben Pakson tartottunk pihenőt, itt jó bort, kenyeret, tojást, szőlőt, szénát és más egyebet találtunk [...] A Duna mentén fekszik magas, agyagos partszakaszon, két nagy kőtemploma van, továbbá az agyagos földben sok hűvös pincéje...” - írta Hans Derschwam 1555-ben. Evlija Cselebi is nagykiteijedésű szőlőskertről számolt be: „A város mögött sok szőlő van, s az egész hadsereg szőlőt eddegélve vonult át. Kellemes és jó levegőjű hely ez is, népe különösen barátságos..- az évben már sok munkát nem kellett a szüretelésre fordítani.

A Pincevölgy, a Sárgödör tér és környéke az újborok idején különösen kedvelt és látogatott hely volt, és az maradt napjainkra is. A paksi présház- és pincesorok a német telepesek által kedvelt gazdálkodási formának építészeti megnyilvánulásai: a szőlő feldolgozása, a bor készítése, kezelése és tárolása nem a szőlő területén, nem is a háznál, hanem a falu közvetlen közelébe épült présházakban és pincékben történt. A présházak építésénél ugyanis lényeges szempont volt a tulajdonos lakóházának közelsége. A családfő, a férfiak számára nemcsak elfoglaltságot, hanem menedéket is biztosított a családi élet

viharai elől, ahol a szomszéddal, akit hasonló gondok űztek, meg lehetett beszélni a borfejtés és -kezelés módozatait, az eladás lehetőségeit és az élet ezer más gondját. A jó bor nemcsak biztos anyagi hasznot, de rengeteg munkát is (a szüret után pedig napi teendőket) jelentett. Lehetett és kellett is kóstolgatni, minősíteni az újbort, összehasonlítani az előző évek termésével. Kellemes és pihentető foglalatosság, egyben szükséges és nélkülözhetetlen munka a szőlősgazda számára a házától néha csak tíz percnyire, a közelben.” (Forrás: Kernné Magda Irén - Bencze Barnabás - Kövi Gergő: KÉPESKÖNYV, A RÉGI PAKS)

Az ember negyvenöt éves kora után minden szüretnek, disznótornak másképp örül, mint korábban. Örül, ha segíteni hívják, utánanyúl minden földre ejtett szőlőszemnek, tud beszélgetni és hallgatni a (szőlő)sorok között. Képes olvasni a tájból, a tekintetekbőL A kenyér, a bor éppen olyan jólesik neki, mint a gazda beszéde a termésről, a helyről, ahol felnőtt életét töltötte. Már érti, mit jelent a szó „menedék” Oda nem csupán a viharok elől menekül az ember. Nem csupán egy földrajzi helyet jelent, egy építményt. A menedék már önmagát is jelenti. Az önmaga felé fordulást. A belső békét. A szemlélődés csendjét. Az embereket jelenti, akiket szerethet.

Teli Edit