Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)
2018-03-23 / 6. szám
Mozaik Paksi Hírnök, 2018. március 23. ■ 13 Mesterek: Várszegi László kőművesmester A Makovecz piacépület és a Kishegyi úti lakótömbök mellett még sok paksi épület őrzi Várszegi László kőműves kezének nyomát. - A tanulóéveimben sajátítottam el azokat a fogásokat és technikákat, amelyeket aztán egész életemben alkalmaztam. Ezeket a felsőbb évesek mutatták meg nekünk, a mestertől elsősorban azt tanultuk meg, hogy mindig tiszta ruhában, pontosan kell megjelenni a munkahelyen. Jó példát mutatott: minden alkalommal ő volt az első a munkában és ő hagyta abba utolsóként. A mester nemcsak a szakmai dolgokra figyelt, például hogy egyenes legyen a fal, hanem vigyázott a rábízott társaságra - idézte fel emlékeit Várszegi László, aki arról is beszélt, hogy már az iskolapadban is nagyon komolyan számonkérték a téglakötést, aminek fontosságát csak évekkel később értette meg igazán. Az első igazi sikerélményét akkor élte át, amikor az anyag elkezdett formálódni a keze alatt. Nem ment elsőre, ahogyan a szakmát sem szerette meg azonnal. Évek alatt jutott el odáig, hogy a szakmájára már nem munkaként, hanem alkotói tevékenységként tekint. - A kőművesek két fő tevékenysége a falazás és a vakolás. Nemcsak érteni, hanem érezni is kell az anyagot. Sárral, földdel dolgozni a legjobb érzés, aztán következik a fa. Betonnal és malterrel még elviselhető, de a műanyag, a műgyanta, a sztiropol és főleg az üvegszálas anyagok egyáltalán nem vonzóak, mégis a maradandóságuk, nagyszerűségük és praktikumuk miatt értéket képviselnek - mondta Várszegi László. Kiemelte, hogy egy igazi mesternek már az első tégla elhelyezésénél éreznie kell az egész épületet. - Az alkotás maga az élet. Egy kölni dómot vagy egy völgyhidat nem lehet divathullámként kezelni. Az építőipar is folyamatosan fejlődik, a gépesítés megkönnyíti, egyben megváltoztatja a munkát. Mégis az igazi értékét csak az látja meg, aki kézzel lehúzza a vakolatot, lesimítja, legletteli, lefesti a falat - tette hozzá. - A feladatot mindig egy adott korszak határozza meg, nekünk most azt, hogy társasházakat építsünk. Napjainkban legalább annyi szépsége van a kőműves munkának, mint a régebbi időkben, vagy amikor még hasítófűrésszel vágták a gerendákat, amiket leúsztattak a Dunán. Aki a kőműves szakmát választja, folyamatos tanulással az építőipar bármely területén el tud helyezkedni, és akár vezető szakemberré is válhat. Weller P. Hanna Paks az én városom- A hetedik Herczeg József vagyok, akit a paksi plébánián anyakönyveztek. A fiam a nyolcadik, az unokám a kilencedik, és a tizediket is szeretném megélni. Nem tudnék, de nem is akarok innen elmenni. Szeretem ezt a várost, mert tiszta, rendezett, virágos, ám hangulatát nemcsak ez és a Duna adja, hanem az itt lakó emberek is - fogalmazott Herczeg József, aki azt is elmondta, hogy szinte a Dunánál nőtt fel. - Reggeli után az utunk a partra vitt, aztán hazamentünk megebédelni, és máris szaladtunk vissza a folyóhoz, de a település minden részét bejártuk. A mai Paksi Vak Bottyán Gimnázium helyén egykor labdarúgópálya volt. Édesapámmal rendszeresen kijártunk a meccsekre. Amikor a Kinizsi gólt rúgott, kaptam egy Stollwercket - idézte fel emlékeit Herczeg József. Azt is elmondta, hogy a gimnázium régi épületétől két házra laktak, így egy perc alatt beért az iskolába. Herczeg József a város polgármestere volt, amikor napirendre került a gimnázium bővítése, az új szárny megépült. Emellett utakat építettek, valamint zajlott a gáz- és szennyvízprogram a városban, de az ipari park létrehozását tartja a legnagyobb alkotásnak. Kiemelte, hogy anyagi lehetőségeihez mérten sok mindent megtett az akkori önkormányzat a település fejlődéséért. Vincze Zita a nyolcvanas évek derekán került Paksra, édesapja munkája révén költözött a család a városba. Első sétáik egyike a Duna-partra vezetett. Zita azonnal a szívébe zárta a folyót, ahogy az egész környéket. - Nagyon szívesen vagyok a Duna-parton. A folyó mindig megnyugtat. Nagyon szeretem jellegzetes illatát, amikor rágondolok, mindig ez az első, ami felsejlik - mondja Zita, aki 14 évesen elhagyta a várost, Pécsre ment középiskolába, egyetemre is ott járt, majd Londonba került, aztán pedig Budapestre. - Másfél éve tértem vissza Paksra, itt kaptam munkát a Kereszt utcai nappali ellátóban. Szeretem ezt a várost, azt gondolom, nagyon élhető, bár a fővárosi nyüzsgés után eleinte furcsa volt, hogy hét óra után minden bezár. Tavaly elkezdtem újra felfedezni a települést, nagyon jó közösségekre találtam. A mai Paksot is nagyon szeretem. Jó újra itt lenni- emelte ki Zita, aki arról is beszélt, hogy az atomerőmű-építés biztosan sok embert vonz majd ide, és felpezsdíti a város életét.- Két éve még nehezen tudtam volna elképzelni, de most úgy érzem, hogy olyan életszakaszban vagyok, amikor kifejezetten szeretem, ha olyan nyugalom és csend vesz körül, mint ami jellemzi Paksot - fogalmazott, hozzávéve, reméli, hogy ezt sikerül megőriznie a városnak. Sólya Emma
