Paksi Hírnök, 2017 (26. évfolyam, 1-24. szám)
2017-06-02 / 11. szám
Hálás a neki nyújtott segítségért A legtöbb ember nem tudja, hogyan viselkedjen egy kerekesszékessel. Nos, ugyanilyen nehéz hozzáfogni egy interjúhoz, aminek tulajdonképpen éppen ez adja az apropóját. Pontosabban az, hogy Hum József, aki idestova három éve, hogy lovasbalesetet szenvedett, elérkezettnek látta az időt, vagy érzett magában annyi erőt, hogy itt, lapunk hasábjain beszéljen arról, milyen sokan a segítségére siettek. Miután ismeretségünk nem új keletű, tudom, hogy nem szívesen beszél a 2024. július 22- én történtekről, így nem is kérem erre. Arra, hogy mit jelent életében ez a dátum, csak rövid töprengés után válaszol. Egyébként sem az a fajta, aki csak úgy odavetne félmondatokat, hirtelen jött gondolatokat. - Ez egy nagy lecke. Lehet talán újjászületésnek is titulálni, mert egy biztos, hogy még mindig élek. Az azóta tartó időszak pedig tanulási folyamat - fejtegeti. - A cél talán - mondja újabb töprengés után - a fejlődés, mint mindenkinek. Csak mindenkinek más a helyzete. - Nekem ez a helyzetem - szögezi le. A történtek új megközelítésbe helyezték az eddigi tapasztalatokat, újra kellett gondolni a korábbiakat. A továbbiakat. S hogy keres-e válaszokat a miértekre? Azt gondolja, egyelőre kár keresni, de majd megérkeznek. Ha válaszok nem is, de jöttek tapasztalatok és tanítók. Olyan kapcsolatok alakultak ki és elevenedtek fel, amikre nem számított. Mint ahogyan arra sem, hogy az emberekre ilyen hatással lesz. Állítja, hogy nem kesereg, mert nem olyan a helyzete, hogy ezt tegye. - Láttam egy-két dolgot, feküdtem intenzív osztályon, láttam olyan embereket, akik tényleg rosszul vannak, de ők is küzdöttek, küszködtek. Ezek tükrében nincs helye a panaszkodásnak - mondja. A környezet sokat tud segíteni, sokat tud húzni le is, fel is nemcsak az ember kedélyállapotán, hanem a fizikain is, teszi hozzá. Hogy most milyen a helyzet? Viszonyítás kérdése. Ha ahhoz viszonyít, ami a baleset előtt volt, elkeserítő, ha arra gondol, hogy eleinte az ágyból sem tudott egyedül kikecmeregni, egészen jó. Igazán meglepte a sok segítség, ami megnyilvánult odafigyelésben, anyagiakban, fizikai segítségben. Magyarázatul hozzáfűzi, emeli a segítség értékét, hogy kérés nélkül jött. Segítettek az orvosok, ápolók, gyógytornászok, keresték, segítették ismerősök, ismeretlenek. Köztük a lovas barátok, a kajak-kenus csapat, a csámpai táncosok, munkatársak és a munkahelyi vezetők, rokonok, barátok, egykori osztálytársak. De a sor elején a család van, amelynek tagjai az első pillanattól és most is mellette vannak. A baleset után hét hónapig határozott kérése volt, hogy más ne látogassa. Amikor viszont hazajött, azonnal közösségbe, középiskolai osztálytalálkozóra ment. Azt mondja, neki nem volt gombóc a torkában. Talán a többiekében igen, pedig tudták, mi a helyzet. De nyilván más volt, amikor megjelent egy kerekesszékben... S máris a kezdő gondolathoz érkezünk: igen, a legjobb, ha természetesen viselkednek vele. Nem zavarja, ha megszólítják, ha akár ismeretlenül segítséget ajánlanak neki. - Tudomásul kell vennem: különbözöm az átlagostól, a normálistól, a megszokottól - mondja. Azt túlzás lenne állítani, hogy élete visszatért a régi kerékvágásba, de ismét dolgozik a paksi atomerőműben: minőségirányítással foglalkozik távmunkában. A nagyobb nehézségeket leszámítva egyedül is elboldogul, de segítségére van édesanyja és édesapja. Sok időt elvesz a napi rutin: ami másnak egy-két perc, az számára félóra vagy több. Szintén sok idő az edzés, a torna, ami nála nem úri passzió, hanem létkérdés. Költözniük is kellett, mert régi otthonukban nem lehetett megoldani az akadálymentesítést. A Rosthy utcai házból egy kicsit elérhetőbb lett számára a világ. Mint nevetve megállapítjuk, a közelmúltban lezajlott öthetes rehabilitációnak vagy talán a tavasznak köszönhetően kifejezetten jó formában van. Az óvatlan vagy talán tapintatlan kérdésre, miszerint készít-e az ember leltárt az ő helyzetében arról, mit veszített, csak nagy sokára érkezik válasz.- Az ember folyamatosan szembesül azzal, amit veszített - mondja. Hogy még jobban fájjon, felemlegetjük, milyen érzés lovagolni a virágzó akácfák között. Hogy mégis mit tervez az ember ebben a helyzetben? Csak küzd és bízik, ahogy Madách Imre nagyon szépen megfogalmazta... Vida Tünde
