Paksi Hírnök, 2015 (24. évfolyam, 1-24. szám)

2015-04-03 / 7. szám

Hóvirágmezők a paksi határban Habár már hetekkel korábban hírét vettük, hogy a Duna ár­terében hatalmas hóvirágme­zők pompáznak, csak most, elvirágzás előtt sikerült meg­szervezni egy felfedező túrát. A kiránduláson déjá vu-érzés kerített hatalmába: amikor az első hóvirágokat, ibolyákat felfedeztem, még ujjongtam, hogy itt egy, ott egy másik, mint annak idején a Plitvicei­­tavak vidékén az első vízesé­seket megpillantva. Később már olyan természetes volt a vízfalak között járni, mint a paksi főutcán. Hasonlóképpen történt az atomerőműtől egy­két kilométerre délre a dunai ártérben is: az első néhány négyzetméternél még elakadt a szavam, később szinte hozzá­szoktam, hogy teremnyi terü­leteken - mintha hó lepte volna be - fehérlenek a tavasz hírnö­kei. Több kolóniát is sikerült felfedezni, persze nem önálló­an. A vidék jó ismerője, Kar­dos Zoltán kalauzol minket. Csámpáról indulva vágunk át a hatos úton, délről megkerülve az atomerőmű, majd a kiégett kazetták tárolójának égbenyú­ló épületeit. Úti kalauzunk né­hány száz méter megtétele után máris lelassítja az autót, hogy a szántóföldet fürkéssze.- Ott van két őz, hátul a bak, elöl a suta - mondja a számunkra üresnek tűnő földterületre bök­ve. A távcsövet szeme elé tartva módosít: két bak hever a szán­tásban. Tovább indulunk, amire persze ők is felriadnak, tovább­állnak szemmel tartva minket, a betolakodókat. Kiterjesztett szárnyakkal egy testesebb madár vitorlázik felettünk. Ennek apro­póján mesél Zoli arról, hogy két rétisaspár lakik a területen. Az egyik fészke a régi Duna-holt­­ágban van, a másikat rögvest meg is pillantjuk amott, a még kopasz fák ágain. Hatalmas, a madarak folyamatosan bővítik, építik, már több mint két méter az átmérője. A liget, ahol a sasok fészkelnek, a Brinyóhoz, azaz a dunaszentgyörgyi láperdőhöz tartozik. Itt érdemes megjegyez­ni, hogy akár a hóvirág, aminek felfedezésére indultunk, úgy a rétisas is védett, míg az előbbi eszmei értéke szálanként tízezer forint, addig a rétisasé egyeden­ként egymillió. Az Eperfás úton majd a Becker­­rampán haladunk a töltés felé. Zoli azt mondja, tíz-tizenkét őz tanyázik amott, a Büdöskú­­ti-dűlőben. Szavai igazolására meg is jelenik néhány. A kocsit a gátőrháztól északra rakjuk le. Vezetőnk felhívja a figyelmün­ket arra, hogy ne az ágakra, ha­nem azok közé lépjünk, hogy ne riasszuk el a vadakat. Mint meséli, a minap két disznót is lőttek itt. Megnyugtatásunkra azt is elárulja, hogy a vaddisznó alapvetően rejtőzködő, kerüli az embert, de az egészséges ko­cáknak ez idő tájt már vannak malacaik, az ő védelmükben ettől a szokásuktól eltérhet­nek. Még a mondat végére sem érünk, megzörren előttünk az erdő, újabb két őz, amelyekről mi semmit, úti kalauzunk an­nál többet megállapít néhány pillanat alatt. Az, hogy nem találkoztunk több vaddal, nem csoda, akkora zajt csaptunk, akár egy marhacsorda. Zoli szerint hajnalban nagyobb esé­lyünk lett volna, hiszen akkor a harmat miatt nem száraz a ta­valy lehullott levél, nem zörög annyira. Mivel azt, amire mi „vadá­szunk”, semmilyen csörtetés nem riasztja, csak a látszat mi­att igyekszünk halkan haladni. (Folytatás a 13. oldalon) Fotók: Babai István/Paksi Hírnök

Next

/
Thumbnails
Contents