Paksi Hírnök, 2015 (24. évfolyam, 1-24. szám)

2015-04-03 / 7. szám

(Folytatás a 12. oldalról)

Azt, hogy miért kell kellő távolságot tartani egymás mögött, a saját káromon tanulom meg egy méretes pofon után, amit egy visszacsapódé ágtól kapok. Leginkább kietlen, szinte holdbélinek tűnő tájon haladunk, kiszáradt, kidőlt fák között, néhol azonban a lehullott levelek közül különféle virágok kandikálnak ki. Gyönyörű, szokatlanul „nagy fejű” ibolyák a kék számtalan árnyalatában. Annyira idetartozóak, hogy nem jut eszünkbe letépni egy szálat sem. Negyedórányi gyaloglás után elérjük az első, majd nagyjából ugyanennyi idő múlva a második és utána ki tudja hányadik hóvirágmezőt is. Rácsodálkozunk egy kútra és a valaha mellette állt erdészház romjaira, néhány tölgy- és fűzfaóriásra, majd egy les mellett felkaptatva a töltésre, elhagyjuk az erdőt. Néhány tíz méterre - nem vicc - nyuszi ül a fűben és cseppet sem zavartatja magát miattunk. Zoli azt javasolja, hogy nyílegyenesen tartsunk felé, akkor nem ijed el. Megint igaza van: tényleg nem riad meg. Sőt egyenesen felénk tart, többször modellt ül a fotósnak, majd eltűnik az erdőben mit sem törődve a fák között felhangzó kutyaugatással.- Egy őz -mondja túravezetőnk. Megerősödik bennünk az érzés: van még mit tanulnunk a természetről. Hazafelé másik utat, a Ledneczki-csapást választjuk, Zoli megint a szántást fürkészi, azt mondja, az éjszaka vaddisznó járhatott ott. Mi akárhogy meresztjük a szemünket, nem sikerül felfedeznünk a számára egyértelmű jeleket. És hiába ő ül a volánnál, néhány száz méterrel arrébb, a fenyőerdő szélén a perlekedő fácánkakasokat is ő látja meg először. Azt mondja, a párzási idő közeledtével a területért harcolnak. Bármennyire el vannak foglalva az erőfitogtatással, a kocsiajtó csapódására felhagynak a kakaskodással. Mire sikerül csőre töltenünk a fényképezőgépet, odébbállnak, így most ők nem lettek sztárok a Paksi Hírnök hasábjain. Vida T.

Paksi Hírnök, 2015. április 3. ■ 13