Paksi Hírnök, 2014 (23. évfolyam, 1-24. szám)

2014-10-31 / 21. szám

Százesztendős a város legidősebb polgára

(Folytatás a 10. oldalról)

Anikó azt mondja, minden időszaknak megvolt a nehézség mellett a szépsége is. Ha másfél órán át sírnak, esetleg egyszerre a kicsik, az persze az ő angyali türelmét is próbára teszi, de a többi „megpróbáltatást” jól bírja. Mivel most már önállóan is közlekednek a gyerekek, több odafigyelést igényelnek, de jobban le is kötik magukat. Szerencsére egészségesek, jókedvűek. Beszélgetés közben Gábor a kanapéra mászik, anyukája nem gátolja. Azt mondja, három gyereket nem lehet úgy nevelni, hogy mindegyiküket mindentől óvja, de, ha egy lenne, őt is hagyná, hogy tapasztaljon, mert így tartja helyesnek. Ugyan arról még fogalmuk sincs, hogy hova teszik majd a kicsi lakásban a karácsonyfát, úgy, hogy a három kis felfedező ne tegyen kárt benne vagy saját magában. Újfent megállapítjuk, hogy a kétszobás, harmadik emeleti lakás messze van az ideálistól. A Betlehemi házaspár örömmel újságolja, hogy a megoldás, ha nem is karnyújtásnyira, de közel van. Sikerült vásárolniuk egy házat, amit még sok munkával lakhatóvá kell tenni. De ha kész lesz, nagy könnyebbség lesz, hogy nem kell komoly szervezés ahhoz, hogy Gábor, Ábel és Anna a szabad levegőn lehessen. Miközben a kicsik egyre jobban belefeledkeznek a játékba, a szülők elmesélik, hogy az önkormányzat és az atomerőmű is segítségükre volt, amiért nagyon hálásak. Élmény számukra, hogy akárhol megjelennek, mindenki szeretettel fordul feléjük, rendkívül sok jókívánságot kapnak. A minap egy babasétáltatás során megismert anyuka kopogott be hozzájuk, kis bodykat vitt, mondván, abból nem lehet elég. A további szép pillanatok felidézését sürgető kérdésre a szülők azt mondják, hogy általában a nap legszebb perce, amikor a hazaérkező édesapjuk elé mennek, másznak a picik a lakás különböző pontjairól. Vida Tünde

Kerek százesztendős volt minap a város legidősebb polgára, Koch József. Szepi bácsi nagyon jól emlékszik még arra az időre, amikor Paks utcáin nem autók száguldottak, hanem lovak, ökrök poroszkáltak. Maga is sokat foglalkozott állatokkal a téeszben is, a katonaságnál is, otthon, a háztájiban is. 1914-ben született a család első gyermekeként, két ifjabb lánytestvére már nem él. Tizenévesen kezdett dolgozni a család földjein. ’39-ben megnősült, első gyermekük még abban az évben, a második 42 augusztusában született, csakhogy ő közben katona lett. 22 éves volt, amikor besorozták. A tolnai tüzéreknél szolgált tizedesként. ’42 májusától egy évig az orosz fronton volt, megjárta a Don-kanyart. Máig erről az időszakról mesél legtöbbet. Mint mondta, az 1600 kilométeres utat odafelé végig gyalog tették meg, hazafelé is majdnem végig gyalogoltak. Hazaérkezésük után három héten át karanténban voltak a tífuszveszély miatt, amit elsősorban a tetvek terjesztettek. A legrosszabb a hideg volt, mínusz 30-40 fokos farkasordító hidegeket kellett átvészelniük Meg az éhséget. Egyszer, már hazafelé tartva, egy aszszony szekéren krumplit vitt, de nem akart adni nekik egy vödörrel, sőt az ostorral rájuk is támadt. Szepi bácsinak sikerült egy vödörnyi krumplit zsákmányolnia, de el kellett bújnia a felelősségre vonás elől, máig emlékszik, hogy az őt bújtató oroszok csak mondták, hogy „nyicsevo, nyicsevo”. Pontosan emlékszik a részletekre, még a város nevére is, ahol jártak hetven évvel ezelőtt.

Szepi bácsi ma már a Kurcz György utcában él, ahol György fia és menye gondoskodnak róla szeretettel. Sokszor megesik, hogy úgy ébred, eszébe jut valami régi történet, amit aztán el is mesél nekik. Egyébként a napjai egyformán telnek. Sokat bóbiskol, szívesen tévézik. Elsősorban a Muzsika Tv-t szereti, meg a labdarúgást. - A paksiaknak drukkolok, elég jól futballoznak- jegyzi meg. Azt mondja, régen is szívesen nézte a focit. A Zsíros közben volt a fútballpálya, ha ment hazafelé a kocsival, megállt, hogy megnézze a meccset.

Nem panaszkodik egy szóval sem, még az egészségére sem, csupán azt említi, hogy emésztési zavarai vannak. Pedig többről van szó, lassan öt éve uralja egy daganat a torkát, családtagjai szondán keresztül etetik. Látása és hallása sem a régi.

A kisszekrény fölötti képek egyikén szép lovon, hetyke katona.- Hogy hívták a lovat? - kérdezem, amire mosoly jelenik meg az arcán. - Megnézte a képeket, ugye? - kérdez vissza. Menyus

volt a ló neve. Szepi bácsi értett hozzá, meg a többi lóhoz is, a seregben lóidomárként is számítottak rá. - Eszembe jutott - veti közbe -, hogy volt egy ló, Tapogató volt a neve, nagyon szeretett sietni. Egyszer vonultunk valahova, én elaludtam a hátán, hát az úgy előrement, hogy arra ébredtem, amikor a főhadnagy a sor elején, azt kérdezte, hova-hova.

A katonaság után a saját földeken folytatta a munkát a téeszek megalakulásáig. Azt mondja, eleinte keveset fizettek, de meg lehetett élni belőle. Az Ezüstkalász Szövetkezet sertéstelepén volt brigádvezető, meg egy ideig téeszelnök-helyettes. Szerette a munkáját és őt is szerették a munkatársak, van olyan, aki máig látogatja.

Otthon is hizlalt disznót, művelte a szőlőt a Páskumban. 67 éves volt, amikor új ültetvényt telepítettek. Szepi bácsi a kismotorján járt ki, a kézimunkát szinte egyedül végezte. Bő tíz éve adták el a szőlőt. Annak is öt éve már, hogy özvegyen maradt. Nem sokkal a 70. házassági évfordulójuk előtt halt meg a felesége, a Dózsa György utcában laktak, ami régen Horthy Miklós utca volt. - Emlékszem, hogy akkoriban is jártak nálunk újságírók, készült rólunk cikk - veti közbe Szepi bácsi. Megígérem, hogy most is így lesz, csak azután búcsúzom el. -ví-