Paksi Hírnök, 2012 (21. évfolyam, 1-24. szám)
2012-02-17 / 4. szám
Paksi Hírnök 14 2012. február 17. Korcsolyapálya a Telelőben Gyerekkorunkból ismerjük a szikrázó havas teleket, a szánkózás, korcsolyázás boldogságát, a pompás csúszásokat, a hatalmas eséseket, a forró tea, ne adj isten a forralt bor lélekmelegítő, fűszeres ízét, s gyermekeink, unokáink nagy örömére, most ismét részünk lehet benne. A korcsolyázás tudománya az emberek számára évezredek óta ismert tevékenység, az északi, skandináv népek hiedelmei szerint, mint minden fontos dolog, ez is az istenek adománya. Régészeti leletek bizonyítják, hogy a korcsolyát már a korai kőkor embere is használta a jéggel borított vidékeken a gyors és biztonságos közlekedésre. Számos csontból készített példányát ismerjük, néhány éve a Városi Múzeum egyik ideiglenes kiállításán is láthattunk egyet. Eredetileg nem is rögzítették a talpukhoz, csak a rénszarvas vagy a ló csontjának érdes felületére ráállva csúsztak rajta, később lyukat fúrva rá, bőrszíjakkal kötözték a lábukhoz. Eleinte csak az egyik lábukra erősítették a korcsolyát, a másikkal lökték magukat, és a lendületvételt gyakran botokkal is segítették. A XIV. századtól már használták a fából készült, vas élű korcsolyát, s a középkorban Hollandia volt az első ország, ahol nemcsak a téli közlekedésre szolgált, hanem mint a szórakozás, a sportolás egyik lehetőségeként ismerték és alkalmazták. Feljegyzések is beszámoltak arról, hogy itt telente gyakran rendeztek korcsolyaversenyeket, játékos vetélkedőket, amelyek közül a legnépszerűbb a „kolven” nevű volt, amit két, egymással szemben álló csoport játszott, a játékosok — a jégkorong egyik lehetséges ősi változataként - a hajlított botokkal egy labdát kergettek. Magyarországon egyesületi formában 1861-től Budapesten, a Városligeti-tó jegén alakult meg az első korcsolyaegylet, mely hamarosan roppant népszerű lett, s nyomában országszerte alakultak korcsolyázó egyesületek, szervezésükben rendszeresen tartottak gyorsasági és mozgásművészeti (ma műkorcsolyának neveznénk) versenyeket is. Az 1870-es évektől a hölgyek számára is társadalmilag elfogadott szórakozás és sportág is lett, ami a szabad levegőn való tartózkodás mellett lehetőséget biztosított a merev viselkedési szabályoktól való eltérésre, a természetesebb viselkedésre. A korcsolyatudásban elmaradó idősebb gardedámok felügyeletétől egyszerűbb volt szabadulni, a jégen való mozgás számos lehetőséget nyújtott az ismerkedésre, flörtökre, a sportos toalettek bemutatására (rövidebb szoknyákkal!). Korabeli fővárosi pletykák szerint a jégpálya évi 40-50 párt boronáit össze, tehát minden előfeltétel adott volt, hogy jelentős sportággá váljék. A korcsolyázást a magyar közoktatás is hamar felfedezte mint a téli sportok egyik legegyszerűbb, legolcsóbb és könnyen népszerűsíthető lehetőségét, és 1893-ban Gróf Csáky Albin közoktatási miniszter elrendelte, hogy az iskolák gondoskodjanak a tanulók számára jégpályáról, s az ifjúságot minden lehetséges módon serkentsék a korcsolyázásra. Pakson ekkor már működött a Paksi Korcsolya Egylet, amit Zavaros Gyula orvos és Hagymássy Károly közjegyző kezdeményezésére 1891 -ben alapítottak meg. Az egyesület tagjai az imsósi erdő mentén, a Duna holtágában alakították ki a gondosan karbantartott jégpályát, ami a korabeli megyei újság szerint a gyerekek számára ingyenesen volt használható. Pakson is ez volt az első egyesület, ami a nők számára is biztosította a sportolás lehetőségét. Egyébként pedig, ha az időjárás megfelelő volt, telente az iskolák udvarát körbekerítették, és rendszeresen locsolták, s a korcsolyapálya készítésének ez a szokása évtizedekig nem ment ki a divatból. Az én gyerekkoromban is ez a két lehetőség volt adott: az iskolák alkalmi jégpályái és a sekély vizű, hamar befagyó Telelő jege. Ez a lehetőség bővült ki a nyolcvanas évekre, amikor a város vezetése az ún. Kresz-park focipályáján szintén sáncolással és kézi öntözéssel alakított ki jégpályát, amihez melegedőül a hajdani Csikai-ház szolgált (jelenleg a cigány kisebbségi önkormányzat közösségi háza), aztán volt tél, amikor a Templom téri sportudvaron létesítettek korcsolyapályát. Ezt egészítette ki a Biritói tógazdaság hatalmas, befagyott vízfelületeivel. (A Duna-szabályozás és a kőhányások miatt a Telelő ekkorra már kiszáradt.) A játszótéri, kis alapterületű pályán az általános iskoláskorú gyerekek testnevelő tanáraik segítségével tanulhattak meg korcsolyázni, a középiskolás korosztály és a fiatal felnőttek számára pályaként inkább a halastavak hatalmas, befagyott víztükre szolgált, melyen alkalmi vagy baráti csapatok izgalmas hokicsatái zajlottak jó pár éven át, amíg a tavak vize el nem apadt. Mindez ma már a múlt. Remélem és kívánom, hogy a XXI. század paksi ifjúságának a korszerű Gesztenyés úti műjégpálya biztosítja az okos szórakozás, testmozgás minden örömét, amire az én generációm tagjai korcsolyázás címén visszaemlékeznek. Forrás: Dr. Németh Imre-Somogyi György-dr. Koch József: Paks nagyközség monográfiája. Paks, 1976. 283. o; TDKE - A korcsolyázás rövid története. http://www. tdke. hu/main/news- 2309.html. letöltés: 2012.02.06. A képeslapot 1929-ben készítette Tumpek Mihály paksi fényképészmester, aki korcsolyázó családtagjait és barátait örökítette meg a felvételen. Kernné Magda Irén
