Paksi Hírnök, 2012 (21. évfolyam, 1-24. szám)
2012-11-02 / 21. szám
Embermesék Mindenszentek emlékére Ütött-kopott autó gördült a Kálvária-dombra. Éppen ott állt meg, ahol a temetőkert a szántófölddel találkozik. Sosem értettem meg, hogyan képesek a gazdák megzavarni az örök békében nyugvó emberek lelkét? Kombájnok és traktorok, ekék és robosztus gépek zaja. Kora tavasszal, nyáron és ősszel. Éppen hogy csak télen pihenhetnek a holtak. Autó érkezik, egy kisfiú pattan ki belőle, kezében gyufásdoboz.- Kisfiam, ez nem kisgyerek kezébe való - hallatszik mögötte egy kedves, meleg, gyengécske női hang. Öregecske forma. Az intő szót a gyermek meg sem hallja. Hatévesforma lehet, mit sem sejt még a világ veszedelmeiről, a temető tiszteletével mégúgy sincs tisztában. Nehezen száll ki az idős hölgy a kocsiból. Aprócska vállai vastag kendőbe bugyolálva, vékony, reszketeg keze a fiúcska feje után nyúl, hogy azt megpihentetve a kócos kobakon a gyermeket nyugalomra bírja, magát egyensúlyba hozza.- Hosszú volt az út, Lajos. De friss a levegő. Mintha minden tiszta köntösben ünnepelné halottaink emlékét. - Ahogy ezt kimondja, nehéz füst száll fel a Kálvária-domb egy szegletéből. Lángra kapott néhány koszorú. Hát senki sem tisztel semmit?- Fogd meg nagyanyád kezét, Lajoska! Nem illik rohangálni a temetőben - majd egy aprócska lendülettel az édesapa kiveszi gyermeke kezéből a dobozt és kopott zsebébe csúsztatja. Megáll a három ember, utóbbi még csak emberke. Barázdált arcukon a világ terhe ül, életük gondja, és szívük fájdalma. Egyedül a kisfiú arca fürkésző, pajkos és gyermeki. Ő még gondtalan, előtte áll az élet. Az apa középkorú lehet, de haja, mint a hamu. Termete magas és erős, mégis valamiféle alázatot, csüggedtséget sugároz. Valamikor talán daliás lehetett, hatalmas életkedvvel bíró ember. Szomorú-szürke tekintetéből mára ez megszűnni látszik. Egyetlen boldogsága gyermeke kacaja lehet. A gyermek megfogja apja hatalmas kezét és egészen szorosan bújik hozzá. Bütykös, száraz ujjai kemény fizikai munkáról tanúskodnak. A férfi halvány mosollyal fogadja gyermeke pillantását. Elindulnak. Az idős hölgy a sírok között botorkálva, márványlapok közt halad. Egyszer aztán megáll a sírhalomnál és hosszasan néz. Mit lát maga előtt? Nem lehet tudni. Közben megérkezik a férfi is kisfiával, majd ők is megállnak, és csak néznek a semmibe. Szemük, ami eddig száraz pillantásokkal vette tudomásul a temetői élet lágy nyüzsgését - amely többnyire halk motoszkálások közepette telt -, egyszeriben megtelik hatalmas könnycseppekkel. Keserűség, fájdalom és tehetetlenség. Ezekről szólnak azok a könnyek, amelyek most patakokban hullanak az idős nő és a férfi arcáról. A csendes zokogás közben halk jajszó hagyja el az asszony száját:- Kislányom... Drága bogaram... A férfi egy csokor krizantémot helyez el a földhalmon:- Kedvesem... - majd odalép mellé a gyermek, nézve apját, majd a virágcsokrot. - Ez a tied, anya - szorítja meg apja kezét, mintha kis lelkét valami hideg rázná és valóban. Fújni kezd a szél. Hűvösre jár. Meggyűlt az emlékezés gyertyája is. Hárman állnak a sírdomb mellett, három lélek más-más érzésekkel. Egy anya, egy férj és egy gyermek. Árva mindegyikük. Olyan árva és elhagyatott, amilyen árva és elhagyatott az a kis kápolna a temető oldalában. Lehmann Katalin Plakátkiállítás nyílt a Lengyel Intézet gyűjteményéből, ami a művész szemével mutatja be az ’56-os forradalom emlékét. A Csengey Dénes Kulturális Központ Panoráma kiállítóterében november 12-ig tekinthető meg a tárlat, majd 13-án a Deák Ferenc Általános Iskola kézműves táborában készült alkotásokból nyílik ugyanitt kiállítás. A Kiskiállító teremben november 5-én 17 órakor Rónai Gábor fotókiállítását Lengyel János, a Tolnai Népújság főszerkesztője nyitja meg. Pár nappal később, 9-én 17 órakor a Nagykiállítóban Stekly Zsuzsa Angyalok éneke című tűzzománc-kiállítását Kubanek Miklós tanár, újságíró ajánlja a publikum figyelmébe.
