Paksi Hírnök, 2011 (20. évfolyam, 1-24. szám)
2011-04-08 / 7. szám
Paksi Hírnök 12 2011. április 8. Gondolatok a költészet napján Néhány hónapja egy kis kártyát kapott Debrecenből L. Németh Erzsébet. Egy aszszony küldte, mert Erzsébet versei segítették túlélni a gyászt, amit férje elvesztése jelentett. A férfi meghagyta a feleségének: annak adja a lapot, akit szeret és, aki Erdélyt is szereti. Azt már tudják, hogy a papíros Kolozsvárról származik, 1944 előttről, hiszen az egyik aláírás Gulácsi Iréné, aki akkor halt meg bombázásban. A megsárgult lapon sok-sok aláírás, még azt sem tudni mindegyikről, hogy kié. Kettő igen kedveset viszont meleg szívvel mutat meg az óvónő, Babits Mihálydíj as költő, megszállott Erdély-szerelmes, a Magyarok Világszövetsége elnökhelyettese. Az egyik Kós Károlyé, aki számára a hűség mintaképe, a másik Aprily Lajos szignója. Róla még hallunk beszélgetésünk során... L. Németh Erzsébet nem termékeny költő, mostanság valójában már csak Erdélyben ír. - Itthon valahogy meghalt bennem a dal. Sok-sok munka mellett, sok-sok emberi csalódás mellett tényleg meghalt - magyarázza. - Nem, nem Erdélyben születtem - hárítja el a kérdést. - Ez a kis csonka haza az igazi, én itt vagyok otthon. 1990-ben, az első gyimesi tánctáborban járt először Erdélyben, akkor ragadta meg az ottani táj, de főleg az erdélyi emberek. — Talán még lesz időm mindezt megírni, mert olyan őszinte emberséget kaptam az erdélyi emberektől, amit itthon egyre kevésbé - jegyzi meg. Mesél fogadott gyimesi anyjáról, Killyén Kati mamáról, aki megtanította arra, hogy soha az életben ki ne mondjon mondatokat úgy, hogy tudja, nem tartja be. - Minden leírt soromat, kimondott mondatomat, hibáimat, tévédéseimet tudom vállalni - mondja, majd a felvetésre elismeri, fantasztikus, szinte felfoghatatlan érzés, hogy sorai, versei mások számára fogódzót jelentenek bánatban, örömben. Segítettek másképpen is, hiszen mindhárom eddig megjelent kötete, s az antológiák bevétele nem saját anyagi gyarapodását szolgálta, Böjté Csaba árváinak ajánlotta, csángó iskola felépítését segítette, mert úgy gondolja, amit a sorstól kapott, mindenki kincsévé kell, hogy legyen. Az, hogy segit, születésétől fogva való, a családja is ilyen volt, s úgy adódott, hogy megtalálták ezek a feladatok. Segített hátrányos helyzetű gyerekeknek, felkarolt tehetségeket, harcolt a határon túl rekedtekért. Hogy mi a legkedvesebb? - A munkám a világszövetségben - mondja. - Olyan harcostársakat, olyan csodálatos embereket ismertem meg, akikre nyugodtan merem bízni akár az életemet is, egyformán látjuk a világot, egyformán gondolkodunk. Ez ajándék. Ne vedd nagy szónak, de nekem nagyon fontos a hazám, nagyon fontos a magyarságom. Azt hiszem, mi annyira kivételes örökséget kaptunk a sorstól, hogy mindent kibírunk, mindent túl tudunk élni. Átok-e vagy áldás, amit a sors nekem szánt? A mélységes hit az, ami átsegít mindenen - folytatja. Teszi a dolgát. Semmit nem hangosan, semmit nem harsányan. És ebben a munkában mellette van férje, akiről azt mondja, „mindig, mindenkor és mindenben lehet számítani rá”, nélküle ezt végigcsinálni nem lehetett volna. így volt ez idén március 15-én, amikor kétséges volt, hogy Zsike ott tud-e lenni a megemlékezésen, a Tisztes Polgár cím átadásán.- Köztudott, nem szégyellem, elég súlyosan megbetegedtem, kemoterápiára járok, március 13-án még nem tudtam, ott leszek-e. A férjem azt mondta: megrendeltem a koszorút, elmegyek helyetted. A barátaim mindent megszerveztek. És én úgy keltem fel, hogy megyek, ő pedig ott állt mellettem, fogta a kezemet - meséli. Hogy mi adott erőt, amikor elveszítette gyermekét, és mi ad erőt most, amikor a gyilkos kórral küzd? Az emberek szeretete, akik Ausztráliától Kolozsvárig, Párizstól Zentáig, Debrecentől Zalaegerszegig szurkolnak, imádkoznak, nem engedik el a kezét. Kétség - állítja - nincs | benne. - Megpróbál az én istenem. J Tempfli püspök azt mondta, amikor a keo m resztet szenteltük a temetőben: ne add fel-O £ kislányom, a Jóisten csak azokat próbálja meg, akiket szeret. Ezt mérte rám a sors, végig kell csinálni. Az a hit segít át mindenen, amit születésemkor kaptam. Ez a nagyon erős hit tartja össze a nemzetet is - fűzi hozzá. Majd megint szóba hozza a debreceni asszonyt, aki azzal lepte meg, hogy tőle idézett, amikor férje elvesztéséről, gyászáról esett szó. „Az, amit magadban őrzői, az csillagpályás ősi Fény. Átsegít minden akadályon s letesz az Isten küszöbén.” Búcsúzóul még egy történettel ajándékoz meg minket. Elmeséli, hogyan született meg hosszú hallgatás után egy verse. Erdélyben voltak, Rapsóné várához készültek, de elfáradtak, ezért megpihentek. Ő felnézett, egy sast látott körözni, s akkor megszületett egy vers, amit büszkén mutatott házigazdáiknak, s amelyben azt írta „...kopjafás emlékhely áll”. - Te, Zsike, nincs ott kopjafa, csak Áprily Lajos kútja! - mondta szállásadójuk. Zsike műszaki gondolkodású férje pedig azt: -Nem baj, Zsike, átírod! Másnap hajnalban, Pannika, a háziasszony lelkendezve újságolta: nem kell átírni, mert a férje (Vass Sándor fafaragó - szerk.) azt mondta, van éppen egy félkész kopjafa, majd felviszik, és állni fog a kopjafás emlékhely. Vida Tünde
