Paksi Hírnök, 2010 (19. évfolyam, 1-24. szám)
2010-10-08 / 19. szám
Paksi Hírnök 12 2010. október 8. Hatvanon túl sincs vége a világnak Miképp lehet tartalommal, életörömmel megtölteni a nyugdíjas éveket - erről érdeklődtünk az idősek világnapján. Hát én azt nem tudom, nekem minden szép! - mondja J a n t n e r Józsefné a kérdésre, hogy mi a szép az öregségben.- Nem hiszem el, hogy az idő így elszaladt, hogy én ennyi idős lettem - teszi hozzá kacagva. Mariska néni rendkívül jókedvű. Azt mondja, ezt elsősorban a génjeinek köszönheti. - Édesapám mindig fütyült meg dalolt. Édesanyám mondta is, hogy rendben van édesapátok szénája - meséli. Nehéz elhinni, hogy nyolcvan esztendős. 22 éve özvegy, egyik fiát két éve eltemették, egy fia, két unokája, négy dédunokája van. És két otthona, merthogy a nyugdíjas klubot második otthonának tartja. Egyébként egyedül él a nyugdíjas házban, ahol szavai szerint nagyon jó. - Annak a háznak az a mindene, hogy szeretetben, békességben vagyunk, segítünk egymásnak, jó együtt- meséli. Elégedettséggel beszél a múltról, szeretetben éltek, szép élete volt. Húsz évig a Cipő KTSZ-nél dolgozott, ugyanennyit az atomerőműben. Hogy manapság mit csinál? Semmit, mondja újfent nevetve. Reggel felkel, tornázik, meghallgatja a híreket. Nincs olyan nap, hogy ne menne valahová, hiszen kell a mozgás, kell a társaság.- Nem vagyok magányos, nem is az a típus vagyok. Ha a délelőttöt otthon töltöm, délután már kimozdulok - fűzi hozzá. - Boldog és megelégedett vagyok, mindenkinek azt kívánom, hogy ilyen élete legyen, de hogy őszinte legyek, nagyon sokan maguk is tehetnek róla, ha nem így van, mert bezárkóznak. Szoktam mondani ilyenkor, hogy ne legyél már ennyire tehetetlen. Gyere a klubba! - fogalmaz. Kéthetente fodrászhoz megy, évente kétszer kozmetikushoz. Pedantériáját édesanyjától örökölte, árulja el. Humorát édesapjától, életfilozófiáját pedig nagymamája szavai alapozták meg. O azt mondta: „Kislányom, amin nem tudsz változtatni, azon ne idegeskedj, amin meg tudsz, azon se idegeskedj, hanem változtass, így hát, hacsaknem tragédiáról van szó, nagyon gyorsan túlteszi magát a dolgon, a stresszt hírből sem ismeri. Jókedvéről, közvetlenségéről híres a nyugdíj a s k I u b - ban Sándor István. Nála nem mindig tudja az ember, hogy tréfál vagy komolyan beszél. Pista bácsi 73 esztendős, első feleségétől elvált. Két lányuk volt, de egyikük 46 évesen meghalt. - Gond, tragédia nálunk is volt - fogalmaz, de mint mondja, bármi történik, „menni kell tovább”, az életet nem szabad eldobni. Az is fontos, hogy valahova tartozzon, nem szabad bezárkózni, szükség van a közösségre, vallja. Ezt a közösséget Sándor Istvánnak a Városi Nyugdíjasklub jelenti. 1993-ban, amikor átment a klubba - mert hogy a Sas utcában lakik - éppen akkor vette át Czetli Imre bácsi a vezetést. Vagy kétszázan voltak. Imre bácsi nagyon jó szervező volt, rengeteget kirándultak, megjárták az ország minden táját, sőt külföldre is eljutottak. Minden útjuk - ról videófelvételt készítettek. Szomorú volt, amikor visszanézték 15 év múlva, és 120-an már nem voltak közöttük, meséli. Pista bácsi esetében a boldogság titka a humor, a jókedv és az optimizmus. Általában azt vallja, hogy nem a világot kell megváltani, hanem alkalmazkodni kell hozzá. Persze van, amin ő is bosszankodik. Elárulta, hogy nagyon boldog, hogy Pakson élhet, mert a város szép, gyönyörűen fejlődik, de az dühíti, hogy a fiatalok a virágokat, fákat nem becsülik, szemetelnek. Megragadja az alkalmat, hogy elmondja: elszomorítja, hogy megszűnt a hulladékszállítási díjmentesség. Nem érti, miért kell az időseknek teljes díjat fizetni, ő például egyedül van, nem főz, nem gyűlik össze hetente egy 110 literes kukára való szemét. Egyébként az öregkornak is megvannak a szépségei, állítja. Igaz, hogy egyedül van, de nem magányos, rögtön a válása utána megismerkedett egy özvegyasszonnyal, aki azóta is társa. Györgyinek van egy kis birtoka, oda hetente kétszer kimennek, jól érzik magukat. Ő örül reggel a madárcsicsergésnek, örül a fáknak, vagy annak, ha tehet egy sétát a Duna-parton. Én ezzel doppingolom magam, mondja. B e c z k e r Jánosné Julika öt éve nyugdíjas, de máris aktív tagja a Városi Nyugdíjas Klubnak. Sőt tavasz óta ő vezeti a kórust. Arra, hogy egyszer egy énekkar élén állhat, nem készült, abban viszont bízott, hogy énekelni lesz lehetősége. A klub korábbi vezetője, Czetli Imre bácsi mindig mondta, hogy alig várják, mert tudták, hogy jó hangja van ugyanúgy, mint édesanyjának, és ahogy a nagyanyjának is volt. Édesanyja is szólóénekes a kórusban, mint ő, és elmaradhatatlan résztvevője a klubfoglalkozásoknak. Julika férje is klubtag, és bár nehezebben indult, már az első alkalommal jól érezte magát. A kórusról lelkesen beszél új vezetője, bár azt is bevallja, hogy olyan elődök után, mint az Adorján Feri bácsi, meg a Horváthné Marika néni, nincs könnyű dolga. Eddig azonban jók a visszajelzések, bárhol járnak, dicsérik a produkciójukat, fellépőruhájukat. A karvezető nagyon elégedett a csapattal, mindenkinek szép hangja, jó hallása van. De még szeretne pár „fiút” beszervezni. Julika a klubról is rendkívül jó véleménnyel van. - Az nem gondolná, aki még nem járt itt, hogy a 70-80 évesek is „haverok”, mindenre nyitottak és nem érezni a korkülönbséget — újságolja. Hozzáteszi, hogy ő egyébként sem gondolja, hogy vége van a világnak, ha valaki 60 éves lesz. Szerinte a nyugdíjazás azokat jobban megviseli, akik nem akarják abbahagyni a munkát. Marasztalták legutolsó munkahelyén, de hiába, mert ő azt tartotta szem előtt, hogy sok fiatalnak nincs állása. Persze az is nyomott a latban, hogy így több időt szánhatott az unokájára. Ha tehetik, most is sokat mennek Tiszaföldvárra, ahol lányuk és családja él. Elárulja, hogy soha sem unatkozik. Sőt inkább nem ér rá, igazi örökmozgó. A ház körüli munka, a sütés - merthogy ennek igen nagy mestere -, a család és a klub, meg az énekkar kitölti az idejét. Azt vallja, hogy hiába múlik az idő, az embernek vannak örömei és sikerélménye, csak meg kell keresni. Vida Tünde
