Paksi Hírnök, 2010 (19. évfolyam, 1-24. szám)

2010-07-09 / 13. szám

2010. július 9.

15

Paksi Hírnök

Búcsúzik a katedrától

Hogyan járul hozzá a mézeskalács-sütés a matematika elsajátításához? Miként képeződik le a mai világ az iskola falai között? - ezekről is beszélgettünk Kovátsné Udvardy Máriával, aki három évtized után önként búcsúzott a Deák Ferenc Általános Iskolától, ahol az utóbbi években igazgatóhelyettesként is dolgozott. Bár a véletlen sodorta a tanítói pályára, nem akármilyen útravalót hozott Kömlődön kántortanítóskodó nagyapjától, akit példaképének tart.

Hát lássuk azt a bizonyos útravalót, amit Rauh Konrád szolgáltatott, aki 70 éves volt, amikor legidősebb unokája, a kis Marika Pakson megszületett. Tán az unokák is fiatalon tartották, hiszen még évekkel túl a 100. életévén is szedte a cseresznyét, no nem ám a földről (ez egyfajta mérce volt, hiszen ha még fára vagy létrára mászik, akkor nem annyira idős), meséli beszélgetőtársam. Az anyai ági nagypapa, német betelepülők gyermeke, valaha gyalog járt be Dunakömlődről Paksra iskolába, s hideg téli napokon két főtt krumpli melegítette kezét a zsebében, ami aztán élelemül is szolgált. Nem tudott magyarul, ezért a többiek kinevették, ám ez még inkább erőt adott neki, hogy rengeteg tanulással felzárkózzon, sőt továbbtanuljon, s a tanítói pályára lépjen. Az unoka művelt, tudományok iránt érdeklődő, modem gondolkodású emberként festi le nagyapját, akivel mindent meg lehetett beszélni, s aki körül annyira szeretett kislányként barkácsolás közben sürögni-forogni.

Pályaválasztása mégsem a nagypapa nyomdokában indult: édesanyja az akkor virágzó konzervgyár ígérte boldogulás reményében élelmiszeripari mérnöknek küldte - volna - lányát, aki ugyan nem tudta, mi szeretne lenni, azt azonban igen, hogy mi nem: ezért a felvételin csak „hantázott”. így a középiskola elvégzése után képesítés nélküli tanítóként helyezkedett el - épp ilyen állást talált. Megszerette, s innét már egyenes út vezetett a kaposvári képzőbe. Soha nem bánta meg, hogy végül erre a pályára sodorta az élet, mindig megtalálta a hangot a gyerekekkel. Szigorú tanítóként jellemzi magát, amit diákjai megtoldottak azzal is, hogy igazságos. Kötelező volt nála szót fogadni, de hogy mit miért tesznek, mindig megbeszélték közösen a gyerekekkel. Azért volt olyan eset, ahol az ő tudománya is „véget ért”. Történt egyszer, hogy iskolai feladatként a térképolvasást tanulandó, osztálykirándulás útvonalát tervezték tömegközlekedéssel a gyerekek. Egyikük fölé hajolván látta, hogy saját házuktól indul a túra, mire figyelmeztette a nebulót, hogy onnét nem indul busz. A válasz az volt: „De én majd lefizetem a sofőrt...”

A ki mit lát manapság otthon nehéz kérdés.

Mikor az iskolában köszönésre tanítanak, a szülő pedig fennhangon figyelmezteti gyermekét: „Nem kell köszönni Marika néninek, téged nem tanit.” Vagy amikor - tudván, hogy óra van - anyuka csörög mobiltelefonon. Hogy merre halad a világ, majd lemérhetjük a felnövekvő generáción, mindenestre nem könnyíti meg a tanítók dolgát az sem, hogy megannyi - mára már zsákutcának bizonyuló - utat jelöltek ki az épp regnáló kormányok az oktatók számára. (Egyik ilyen, mikor az élővilágot nem az életkori sajátosságoknak megfelelően, hanem rendszertanilag haladva - kezdve az egysejtűektől - kellett oktatni, így fordulhatott elő, hogy feleletkor a kisiskolás számára megfoghatatlan moszatból „kék maszat” lett.) Nem tudnak logikusan gondolkodni a gyerekek, nem értik mit olvasnak - húsz éve nem volt ilyen. Régen

szépen, időt hagyva lehetett haladni, ma rohamléptekben, taglalja. Más területen is nagyot fordult a világ: annak idején legfeljebb egy-két elvált szülő gyermeke járt egy osztályba, mára az arány a fordítottja. Sajnos már ritkán érvényesül a hármas együttműködés elve: ugyanazt kell akarnia a gyermeknek, a szülőnek és a pedagógusnak. Sok a zilált család, a feszültség, ami óriási kihívást jelent a tanítónak, hogy felemelje a sérült vagy gyengébben teljesítő gyereket, avat be a tanításon túlmutató feladatokba. Azért persze akad jó példa is: ilyen az a nyolcgyermekes család, ahol mindegyik kicsit volt szerencséje tanítani. Családlátogatás alkalmával azt is lemérhette, hogy az iskolában jól teljesítő gyerekek otthon is megállják a helyüket, mindegyiküknek megvolt a maga rá szabott feladata. A munkaszervezés nem „ostorral" történt, hanem természetes volt, hogy nem csak a tanulás a feladat, hiszen később sem csak egy fronton kell helytállniuk majd... Diákjai felemlegetik

a „finom matematikaórát”,

amikor úgy tanulták meg a súlyra vonatkozó mértékegységeket, hogy kiszámolták: mennyi hozzávaló kell annyi adag mézeskalácshoz, hogy mindenkinek jusson belőle. Nem csak számoltak - meg is sütötték. Vagy amikor kömyezetórán kiballagtak a szomszédos Kápolna utcába, hogy ne csak papírról, hanem testközelből tanulmányozzák például a szilvafát, amelynek tulajdonosa aztán már évről-évre várta az éppen aktuális kis csapatot. Szerette az életszerű feladatokat.

Amikor értesült róla, hogy leépítés lesz az iskolában, önként döntött úgy, hogy „előnyugdíjba” vonul, hiszen neki már nem akkora érvágás mindez, mint a pályájuk elején vagy derekán lévő munkatársainak. Mégis, amikor szóba kerül a kollégái által búcsúzóul összeállított emlékkönyv, néhány pillanatra mély csend telepszik az igazgatóhelyettesi szobára.

Terveknek azonban nincs híján, katedra helyett most a társadalmi munkába veti magát. Tagja az ÖKO Munkacsoportnak, de német nemzetiségi tanítói ismereteit is szeretné felhasználni. No meg elkészülhet végre a madáritató, amit oly régóta tervezett már. Dávid Ildikó