Paksi Hírnök, 2010 (19. évfolyam, 1-24. szám)
2010-03-19 / 6. szám
Paksi Hírnök 18 2010. március 19. Nemzeti ünnepünk környékén a tárgyak közt keresgélve eszembe jutottak azok a felvételek, melyeket az 1940-es évek színjátszásáról láttam a gyűjteményben. Elő is kerestem őket, hiszen több olyan csoportkép is van köztük, amin díszes huszár egyenruhában feszítenek a férfiak. A paksi egyesületi, köri élet színes és gazdag múltjának egy-egy pillanatát őrzik ezek a képek. Az előadások, melyben megtiszteltetés volt részt venni, az erős közösség kovácsolói is voltak. Tárgy/Történet A színjátszás kezdetektől az egyik meghatározó tényezője volt a magyar nyelvhasználat, az anyanyelvi kultúra, a műveltség megőrzésének, a nemzeti identitás fenntartásának. Az első magyar népszínmű Szigligeti Ede Szökött katona című darabja - Petőfi, feljegyzése szerint nem bírt aludni azon az éjszakán, amikor látta a darabot, hisz a kötéllel verbuvált Korpádi Gergely lázadásában saját programját hallhatta vissza a színpadról. A történelmi változások a népszíndarabok mondanivalóját is változtatták, csökkent a társadalomkritikus hangvétel, stilizálódtak a karakterek, ének- és táncbetétekkel színesítették a műveket. A kulturális életben betöltött jelentőségük azonban nem változott. A városi múzeum gyűjteményében található képekről sok mindent tudunk: körülbelül mikor készültek, kik voltak a főszereplők, mi az ábrázolt mű címe. Azonban nem ismerjük minden szereplő nevét, minden mű címét. Az egyesületi élettel kapcsolatos tárgyi emlékek pedig szinte egyáltalán nem kerültek a múzeumba. A csoportok hétköznapi életének kulisszatitkaiba csak az Önök által megőrzött történeteken keresztül pillanthatunk be. Ha a szereplőkkel, a színdarabokkal, az egyesületi élet múltjával kapcsolatos emlékeiket szívesen osztanák meg az utókorral, a jelmezek, a szövegkönyvek, az egyesületi élet tárgyainak történeteit ismerik, kérjük írjanak a muzeum.paks @gmail.com e-mail címre, vagy a Városi Múzeum, 7030 Paks, Deák F. u. 2. címre. Kövi-Onodi Gyöngyi A fiú örült: nem késte le a buszt, így kisebb az esély, hogy otthon megverik. Most nem érdekelte, hogy kap majd másért: egy sáros lábnyomért, egy elszórt kenyérmorzsáért vagy egy dühös pillantásért... Nem foglalkozott a problémákkal, hisz olyan szépen sütött a nap, a tavasz simogatta bőrét. Miközben csukott szemmel, arcát a fény felé fordítva zötykölődött hazafelé, arra gondolt, milyen jó lesz majd focizni a barátokkal, játszóterezni, csavarogni. Addig sem kell otthon lennie... Gyűlölte az őszt és a telet, mikor a négy fal között rettegve várta, mostohaapja haragja mikor éri utol. A múltkor is... A fiú arca elkomorult, elfordult az ablaktól és lehajtotta a fejét. Ahogy a házak szaladtak, s takarták el a napfényt, majd engedték újra vakítani, úgy vilióztak agyában az emlékek. A nadrágszíj csatjának fémes, jeges csillanása, a kígyóként lendülő szíj, amely nagyot csattanva marta véresre a bőrét. O piszszenni sem mert, csak némán folytak a könnyei; fogát, öklét összeszorította, körme árkot vájt tenyerébe. Anyja írt másnapra az ellenőrzőjébe, hogy tornából a felmentését kérje, nehogy idegenek meglássák hátán a szörnyű csíkokat...- Anya, hagyd el, meneküljünk el innen... - könyörgött a fiú nem egyszer, de csak a szomorú hallgatás volt a válasz, és a „Nem lehet, kisfiam, nincs hova... ” A kutya A tízéves nem tudott mást tenni, csak várt, várta, hogy nagykorú legyen végre, s akkor megfogja anyja kezét és kiszabadítsa a pokolból. Számtalanszor elábrándozott már arról, hogy ő a mesebeli királyfi, mostohaapja a sárkány, ő pedig levágja mind a hét tüzet okádó fejét. Közben megállt a busz, le kellett szállnia. Szívén a szokásos jeges markolattal ballagott a házuk felé. Mostohaapja épp a szomszéd nénivel beszélgetett, akivel, mint mindig, nyájas és kedves volt. Senki nem tudta róla, hogy vadállat lakozik a mosolya mögött. A fiú behúzott nyakkal surrant be mellette a nyitott lakásajtón. A félhomályos folyosón, amint a kabátját vette le, egy csillogó szempárra lett figyelmes. Tulajdonosa, a németjuhász kutya, nyelvét lógatva, jámboran pislogott a fiúra. A gyerek szíve örömében majd' kiugrott a mellkasából. — Szia, kutyus! Nahát! Hogy kerülsz te ide?-A fiúnak hirtelen eszébe jutott közelgő születésnapja. Biztosan ajándékba kapta! Persze! Hisz csak az övé lehet, hát ki másé? Leguggolt az állathoz, simogatta, ölelgette - Jaj, de jó, hogy itt vagy, nem leszek majd egyedül, te leszel a játszópajtásom és majd megvédesz engem, ugye, megvédesz? - észre sem vette, hogy mostohaapja közben befejezte kint a beszélgetést.- Mit csinálsz? - dörrent a fiúra. - Mit akarsz a kutyámtól, engedd el azonnal! - a fiú kétségbeesetten kapaszkodott a németjuhász szőrébe.- De hát... ő az enyém...- A tiéd? Mi a tiéd? Soha nem lesz a tiéd! - a férfi szemében szinte gyilkos tűz égett. Egy másodpercnyi néma, vészterhes csend után a kutyára üvöltött:- Néró! Fogd meg! — a fiú rémülten hátrált a falhoz. A kutya nem mozdult. Sólya Emma A Gyöngyvirágos huszárcsákó c. előadás szereplői
