Paksi Hírnök, 2009 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2009-02-20 / 4. szám
2009. február 20. 11 Paksi Hírnök Szabálytalan történet avagy kistérségi mese cigánygyerekekkel Operatőr kollégámmal hónapról-hónapra útra kelünk és bejárjuk Tolna szép tájait. Lenyűgöző a paksi kistérség. Földművesek, kézművesek, a nemzetiségek, házak és falvak — hosszan sorolhatnám. Megyünk és próbáljuk nyakon csípni a múló időt - ahogy Lázár Ervin fogalmaz - a XXI. század parádésan kivilágított expresszvonatán. Ahol - egyébként - nagy a tülekedés. Sok a felszálló, s aki egyszer már fülkét és ülőhelyet szerzett magának, nem nagyon akar leszállni többé. Akik hosszabb ideje utaznak, mondjuk húsz éve, felismerhetetlenül megváltoztak. Emlékszem, azelőtt voltak vonatok, melyek minden állomáson és megállóhelyen megálltak, sokszor lassítottak és göndör füttyel jelezték, ha megérkeztek. Az utasok le-és felszálltak, az ismerősök köszöntek egymásnak, mindenki ment a dolgára. Most nem így van. Robog az expressz, rajta útipoggyászként - gőgös városi módra - újrahasznosított papírba csomagolva a fogyasztói álmok és a megváltozott arcú utasok... Mi nem sietünk. Fácánt, nyulat látunk a nagydorogi út mellett. Bakay Péterhez megyünk, az 1994-ben alapított Zsivora György Népfőiskolái Alapítvány munkatársához, aki három éve él Sárszentlőrincen. Bakay Péter, a békéscsabai Evangélikus Gimnázium egykori tanára néhány évvel ezelőtt úgy érezte, kidolgozta magát, szeretne megtapasztalni valamit a világból, ami nagyon erősen hozzátartozik az élethez, s ami nélkül kár lenne meghalni. A természet és a régi, természetközeli életmód utáni vágyakozás vitte őt a gyimesi csángók, pásztorok közé. Egy év után tért vissza Békéscsabára, ahol szándékai szerint az Evangélikus Gimnázium kollégiumának lelki vezetőjeként folytatta volna tovább életét. Várta, hogy választott feladata újra munkába állítsa, mikor a sárszentlőrinci evangélikus lelkész, Csepregi Erzsébet megkereste őt, s hívta, jöjjön, segítse a munkáját. Az egy évre szóló ígéretből, segítségből aztán jóval hosszabb idő lett. Bakay Pétert itt tartotta, ezen a vidéken találta meg egy régi, rejtett vágya: közel kerülhetett a cigányokhoz, tálcán kínáltatott a szolgálat. Bakay Péter minden szombaton maga köré gyűjti a környékbeli cigánygyerekeket. Tanítja, neveli őket hite és meggyőződése szerint. Szabálytalan történet ez, egy vidékre költözött városi értelmiségiről. A „Tanoda”, ahogy a gyerekek nevezik, a községi közösségi házban van. A délelőtti áhítat után játszanak, kirándulnak, tanulnak, megvitatják az élet dolgait: beszélnek a kulturált szokásrendről, a rendszerről, melynek mindannyian részesei, a felelősségről, mellyel egymásnak és a környezetüknek tartoznak. Bakay Péter gitározik, énekel, minden pedagógiai eszközt, tanult és veleszületett képességet felhasznál, hogy szellemi-erkölcsi útmutatást adjon a gyerekeknek. Nem egyszerű feladat. Az önérzetes, egyszerű lelkek bonyolult nevelési stratégiát igényelnek, érzékeny-értelmes feléjük fordulást követelnek a szolgálatot teljesítő felnőttől. S a mindig felbukkanó kérdés: van értelme a tanításnak? Az otthoni „rend”, az otthoni rendszer felülírásának, arra a néhány órára? így vall erről és a szolgálatról Bakay Péter: „A gyerekekkel való foglalkozás során van nagyobb esélye a változás bekövetkezésének, de nyilván megkerülhetetlen a felnőtt, hiszen elsősorban vele találkozik az önmagát, az ország helyzetét megfogalmazó társadalom s jut arra a következtetésre, hogy nagy baj van az országban. De engem nem csupán a társadalmi szükség és felismerés, hanem az emberi érzés, a hit az, ami a gyerekekhez és a felnőttekhez visz, akiknek jelentős része nem emberhez méltó körülmények között él. Olyan nehézségek között tengetik életüket, melyek számunkra könnyen kiküszöbölhetőek lennének, de aki abba nőtt bele, nem látja a megoldást. Annak önmagát kellene gyökeresen megváltoztatnia belső, tudat nélküli akarattal. Önmagunk megváltoztatása, saját döntés alapján, történelmi, családi hagyományok nélkül, példa nélkül - nagyon ritkán történik meg. Ehhez olyan vezérfonal, zsinórmérték, olyan minta, olyan ideál szükséges, amelynek érzékelése, elfogadása alkalmas arra, hogy döntést hozzon az ember: nem így akarok élni, hanem másképp szeretnék élni. A gyerekek - és a fiatal felnőttek is! - formálhatók. Az egymás felé fordulást, a segítőkészséget, a türelmet, az alapvető emberi normákat képesek elsajátítani. Képesek szakítani beidegződésekkel, szokásrendekkel. Nagy szellemi és fizikai erő szükséges hozzá, de nem vagyok egyedül. Szombatonként nyolc-tíz segítségem van, akik felváltva teljesítenek szolgálatot a Tanodában: magyarok és természetesen cigányok. Általános megoldásokat nyilván nem tudok mondani. Minden helyzet más és más. Feladatom - nincs kétség bennem - itt van. Itt, ahol - higgye el - több az öröm, mint a bánat és a csalódás. A kiábrándultságot a szolgálat tekintetében nem ismerem, hiszen a keserűség nem igazán keserű, az öröm viszont nagy öröm. Itt a cigányok és nem cigányok, a »látó emberek«, tudják, hogy nem feltétlenül a felsőbb döntések és felülről, töredékesen érkező pénzek azok, amelyek változtatni tudnak, hanem a Tóth Árpád-i Lélektől lélekig...” Rendhagyó történet ez a jelenből, a valóságból. Vidéki helyzetjelentés Tolna megyéből. Néhány nappal ezelőtt Pusztahencsén találkoztam azokkal a kisgyerekekkel, akikkel korábban Sárszentlőrincen, Bakay Péternél sütöttünk mézes kalácsot, látogattuk meg a templomkertben a baglyokat. Irodalmi műsort adtunk elő, megzenésített verseket énekeltünk. Figyelmesen hallgatták végig az előadást. Amikor befejeztük, kórusban kérték a ráadást: „Este jó, este jó / este mégis jó. / Apa mosdik, anya főz, / együtt lenni jó.” Teli Edit
