Paksi Hírnök, 2009 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2009-10-23 / 20. szám
Paksi Hírnök 12 2009. október 23. Nem mindennapi történet A Rutai házaspár, vagy ha egészen pontosak akarunk lenni: a Rutai család a gyapai közösségi élet aktív résztvevője, sőt rm több, alakítója. Csupán öt éve költöztek Gyapára, ahol azonban egyáltalán nem számítottak idegennek, a szülők eredetileg gyapai gyerekek, nagylányuk pedig a szünidőket töltötte ott. Az sem meglepő, hogy amikor letelepedtek, azonnal belevetették magukat a közösségi élet sűrűjébe, hiszen korábban Pakson is így élték életüket. Amikor a „garzonban” laktak, megesett, hogy Gyurinak, a családfőnek a folyóson kellett ebédelni, mert nem fért a lakásba a tíz-tizenkét vendéggyerektől. A lakóközösséggel együtt füvesítettek, együtt építették az első játszóteret. A hinta még ma is áll, mesélik. Onnan a Kishegyire kerültek, előbb Katit százalékolták le, majd Gyuri is átesett egy infarktuson. Ahogy neki is véget értek az aktív évek, kiválasztottak egy kis házat Gyapán, megvették, helyrehozták. Nemcsak a holmijukat költöztették, hanem az életszemléletüket, önzetlenségüket is. A közösségi életbe Gyuri a foci révén került be. A Gyapára költözésüket követő falunapra már alapítottak is társaival egy kispályás focicsapatot. Az arra következő gyereknapot - ami csodálatosan sikerült - már ő vezényelte le. Voltak programok korábban is, de fel kellett őket élénkíteni, mondja nagylányuk, Reni, aki most Biritón tanít az I. István Szakképzőben. A gyereknapon mindenesetre ez sikerült, ahol 120 gyerek volt. A gyerekeket azóta is könnyű elcsábítani a különféle programokra, a felnőtteket már annál nehezebb, vélekedik Kati, az édesanya.- Mindenki nagyon örül, meg tapsol, de kevesen vannak, akik odateszik magukat. Oda kell menni, személyesen beszélni velük, meggyőzni őket, mondja. Hozzáteszi, hogy az emberek zárkózottak, nehéz őket megközelíteni. - De már alakul - reagál férje, aki úgy emlékszik, hogy az ő gyerekkorában bizony szebb volt, jobb volt a közösségi élet. Nem panaszkodnak, nem is szokásuk, de szerencsére nincsenek is egyedül. Most például két másik családdal - Heislerékkel és a Márk Gáborékkal - váltva vállalták a gondnoki teendőket a faluházban. Nem rejtik véka alá, kifogásolták az eddigi munkát, cserébe év végéig ingyen dolgoznak, nyitnak, zárnak, takarítanak. A megspórolt kétszázezer forintból a legkisebb gyerekeknek akarnak beltéri játékokat venni a közösségi házba. Itt egyébként hétrőlhétre van program. Hogy mi minden, szinte hihetetlen. Karatéznak, táncolni tanulnak itt a fiatalok, alakulóban van egy kis színjátszó csoport. Karácsonyra készülnek. Sorolják az ötleteket, terveket szinte egymás szavába vágva. Hogy miért csinálják? Arra viszont nincs kész válasz. - Szeretünk adni — mondja Reni. Anyja meg arról beszél, hogy milyen szép köszönet a gyerekek hálás, csillogó tekintete. A fene se tudja, összegzi a családfő. Nagyjából ez a válasz arra is, hogy miként került a családba Vivi, a cserfes kisebbik lány, aki egyik pillanatban a kanapén ül, és arról beszél, hogy mit énekeltek a harangszentelésnél, a másikban azt mutatja, hogy miket készítettek a játszóházban, a következő percben meg már rohan is ki játszani a közben megérkező barátnőjével. Augusztusban volt egy éve, hogy hivatalosan a Rutai családdal él, igaz már júniusban ott volt, amikor még kórházban volt az anyukája. Amikor aztán meghalt, Kati és Gyuri úgy döntött, megakadályozza, hogy a lányka állami gondozásba kerüljön. A családot ismerték, de azt megelőzően, ha kétszer látták Vivient, mesélik. Gyorsan kellett dönteni, még arra sem volt idő, hogy Renivel személyesen beszéljenek. Telefonon nem akartak, így hát arra a hírre ment haza, hogy van egy „kis” testvére. Hivatalosan „családba fogadták” és Gyuri a gyámja. Vivi tudja, hogy ki volt az édesanyja, azt is, hogy valahol van egy édesapja, bár nem ismeri. Katiékat - annak ellenére, hogy megengedték - még csak nem is tegezi. Kati néninek, Gyuri bácsinak hívja. - Nem erőltetünk semmit - mondják. A kislány szép lassan magára talált, és remekül érzi magát. Renivel is összemelegedtek. Ha angolórán családot kell rajzolni, ő négyüket örökíti meg, ha program van az iskolában, és meg kell oldani a közlekedést, azt mondja, nem gond, engem elvisznek a szüleim... Vida Tünde A paksi kutató újabb sikerei Teheránban, a Royan intézetben tartott tudományos előadást Halász Melinda, a lapunkban már többször bemutatott paksi medika, aki hol hegycsúcsokat hódit, hol kutatóként vonja magára a figyelmet. Melinda a PTEAOK Orvosi Mikrobiológiai és Immunitástani Intézetben dolgozik, munkáját számos formában elismerték már. 2003-ban „Fiatal jelátviteli kutató” díjat kapott, a mostani iráni előadás is egy pályázati siker eredménye. A tudományos központ - mint Melinda mondja - infertilitással foglalkozik, azaz minden olyan szakterülettel, ami a magzat megfoganását, megtartását segíti, beleértve az őssejt kutatást is. Öt témában osztottak díjat, Melinda a női infertilitás témakörében kapta meg az első díjat a világ sok száz kutatója közül. Ráadásul a legfiatalabbként. Témája a terhességi immunológia. A magzat - mint fejtegeti - felerészben az apától származik, ezért az anyának idegen. Az immunrendszer pedig mindent, ami nem saját, megpróbál kilökni. Ha nem lennének babát védő mechanizmusok, a baba meghalna. Van egy fehérje, amit a fiatal doktornő főnöke, Szekeres Júlia profeszszor fedezett fel 1985-ben. Melinda ennek a jelátviteli folyamatait vizsgálja. -vt-
