Paksi Hírnök, 2009 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2009-09-11 / 17. szám
Paksi Hírnök 10 2009. szeptember 11. Elet az utcán Rosszalló tekintetek kísérik útjukat, bárhol bukkannak is fel; a parkban, ahol enyhe időben tanyát vernek, meszszire kerülik őket. Éjszakára sátrakban, huzatos viskókban húzzák meg magukat, vagy épp a föld a párnájuk és az ég a takarójuk. A paksi Hajléktalanok Átmeneti Szállóján 15 embernek jut hely. Most heten tartózkodnak ott; télen sokszor teltház van. De sokakat a mínuszok, az intézkedő rendőrök, a rosszallás vagy épp a szép szó sem vesz rá arra, hogy igénybe vegyék ezt a szolgáltatást. Jilling Gábor utcai szociális munkással a társadalomba beilleszkedésről, és a „kiilleszkedésről” cserélünk eszmét, miközben robogunk ki a városból egyik gondnokoltjához. A hontalanok nagy része oly mértékben eltávolodott már a többségi társadalomtól, a normáktól, hogy kényelmesebb számukra a kinti mostoha élet, mint az, hogy szabályoknak engedelmeskedjenek, legyen az akár csak egy házirend. A szakember arról is beszélt, hogy lehetetlenebbnél lehetetlenebb önigazolásokat találnak ki, csak hogy megmagyarázzák: jobb a szabadban. Ezt az állítását az élet bizonyította is, néhány percen belül. A városszéli viskó előtt rozzant fotelben nagydarab, kölyökképű figura ücsörgött, s bár még egyikünkkel sem találkozott, szívesen fogadott minket és állt szóba velünk. Baja mellől jött apjához nemrég - ő a kis viskó „tulajdonosa”, aki épp nem tartózkodott otthon. A 25 éves férfi nem tud arról, hogy Pakson van hajléktalanszálló. Gábor invitálja: novemberben költözzenek be oda. A fiú húzódozik, apjára hivatkozik, döntsön az öreg. Lelkesen mutatja, hol főznek, majd a kályhát, amit kaptak, hogy fűthessenek télen. A szociális munkás kérdésére, hogy mivel gyújtanak majd be, kitérő választ ad, majd felcsillan a szeme:- Télen különben is minek fűteni, ilyen kicsi helyiségben? Jobban szeretem a hideget! Ahol eddig laktam, ott is jobban szerettem... A környékbeli erdő felé megyünk már, miközben Gábor elmeséli, hogy múlt télen például volt, aki kukoricával fűtött... Mikor mihez sikerül jutniuk, hol legálisan, hol illegálisan. Se az erdőben, se az elkerülő út mellett nem találtunk riportalanyokra; egy parkban azonban többen is ültek, körülöttük a pádon üres üvegek, tele reklámszatyrok, papírpoharak, cipők, vécépapír; használati tárgyak, amiket otthon híján maguk mellett tartanak, ahol éppen tábort vernek. A körülményekhez képest rend volt a kis csapat körül; épp cigarettát sodortak újságpapírból és olcsó dohányból. Nehezen nyíltak meg, de, miután Gáborral megbeszélték ügyes-bajos dolgaikat, már hozzám is bizalommal fordultak és dőlt belőlük a szó. Csak úgy röpködtek az elkeseredett szitokszavak. Egy hölgy ült közöttük, két diplomával, nyolc hónapja él az utcán. Ecsetelte tönkremenetelének történetét, ami tipikus: gyerekeit egyedül nevelte, érettségit adott a kezükbe, majd teljesen magára maradt, házát eladni kényszerült... Testvérei nem törődtek vele, azt leszámítva, hogy Szekszárdról Paksra hozatták őt. A hölgy tartozása miatt került ki a szállóról, ezt rendezte már, visszamehetne.- Szerettem a szállón, biztonságban éreztem ott magam, tudtam fürödni, akár többször is egy nap, mosni, a gondnokokkal jól megértettük egymást, tévét is tudtam nézni... - mondja. A szállón már hoszszabb ideje élőkkel azonban nem minden esetben konfliktusmentes az újonnan bekerülők viszonya. Itt találjuk a városszéli viskó tulajdonosát is. Ő helyzetükre egy megoldást lát: ha kapnának egy házat, ahol élhetnének. Gábor magyarázza neki, hogy erre szolgál a hajléktalanszálló - hiába. Kukázásból élnek, onnan az élelem is, néha, ha akad, alkalmi munkát végeznek. Irataik rendszerint hiányosak, egészségük megromlott. Egyikük húsz éve él az utcán kisebb-nagyobb megszakításokkal. Meséli, volt, hogy a földre feküdt le, s arra ébredt, hogy öt centis a hó körülötte...- Mi lesz télen?- Hát meghalunk - von vállat a viskótulajdonos. A szakember arra a kérdésemre, hogyan fordulhat elő, hogy néhányan már évek óta bent élnek a szállón, így válaszol:- Fél évig lehetnek bent, ezt meg lehet hosszabbítani újabb fél évvel. Ennek lejártával egy időre kiköltözik az illető, így bontja a szerződését, majd köthet egy újat... Nincs olyan drasztikus eszköz a kezünkben, amivel kitilthatjuk, ha minden feltételnek megfelel. A városnak is az a célja, hogy a hajléktalanokat egy helyre gyűjtse, nem pedig az, hogy kirúgja őket. Cél, hogy segítsük a társadalomba való visszailleszkedésüket. Ehhez első lépésben az szükségeltetik, hogy fejlesszük a képességeiket, amennyire lehet és megengedik: szoktassuk őket a rendszerességre, a rend szeretetére, arra, hogy elviseljék a feszültséget. Néhány embert szállódíj-tartozása vagy alkoholizmusa, viselkedése miatt kellett kitiltani a szállóról, a házirend megszegése komoly vétségnek számít. Erről ők nem szívesen beszélnek, másokat hibáztatnak... Sajnos, akik kint vannak, ők a legreménytelenebbek. Gábor utcai szociális munkásként 15 emberrel foglalkozik, ők azok, akiknek senkijük sincs, az utcákat, intézményeket járják, nem fürdenek, ápolatlan a ruhájuk... Nem hajlandóak alkalmazkodni senkihez és semmihez. A szakember fontosnak tartotta elmondani azt is: a hideg közeledtével szívesen várják ebben az évben is a lakosság adományait. Sólya Emma
