Paksi Hírnök, 2009 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2009-09-11 / 17. szám
2009. szeptember 11. 11 Paksi Hírnök Becsengettek. Visszavonhatatlanul itt az ősz. Milyen volt az idei nyár? Nagyon meleg, Duna nélküli, emiatt nagyon hosszú és keserű... Bezzeg tavaly! Nagyon meleg volt, dunázós, emiatt nagyon rövid, de boldog! Próbálom megfejteni, megérteni... nem megy. Túl sok a kérdés, túl sok a keserűség, csalódás. Mióta az eszemet tudom, a Dunán töltöttem el a nyaraimat. Oda kötődnek a gyerekkori, nyári élményeink. Nem kellett játszótérre vinni minket, homokozóba ültetni, hogy homok sütiket készítsünk, egyszerűen csak lementünk a Dunára, és miközben a nagymamám mosta a lepedőket, mi játszottunk. A családi nyaralások is mind odakötődnek. Nagy baráti társaság, sok gyerek, sátorozás, bográcsban főtt ebédek, szalonnasütés. Sosem kellett ennél több. Ez volt a NYARALAS maga. Csupa nagybetűvel. Mikor kellően nagynak, felelősségteljesnek éreztük magunkat ballagási ajándékként, első ösztöndíjakból, első fizetésekből összehoztunk egy saját járgányra valót, hogy ne függjünk se a szülőktől, se a komptól, se senkitől. Ez volt a teljes szabadság! Saját kajak, saját kenu. Soha olyan nyaraink nem voltak, mint azokban az években. Aztán jött a nagybetűs élet, munka, feladatok, kötelességek. De a Duna iránti szerelem nem múlt. Alig vártuk a munkáink végét, hogy biciklire pattanva minél gyorsabban a csónakházban lehessünk. Ha elég ügyesek voltunk, akkor negyed ötkor már vízen voltunk. Nincs annál nagyobb élmény, mint a napi fárasztó agymunka után kiülni a homokba egy jó könyvvel, hallgatni a víz csobogását, figyelni a kutyát, ahogy boldogan kergeti a hullámokat, miközben már ropog a tűz, amin az előző este bepácolt vacsoránakvalót sütjük majd meg, és túrni a lábunkkal a fehér homokot. A hétvégéink, a szabadságaink sem szóltak másról, csak erről. Nem tudom elég érzékletesen leírni, hogy milyen hajnalban, ébredés után a Duna. Mikor száll fel a pára, kel a nap, vadkacsák hápognak a vízen, mikor kijönnek az özek inni az erdőből, és ezt alig 2-3 méterről nézi végig az ember, miközben reggel húzza a lapátot. Gondolkodom. Nem tudok felidézni egyetlen egy olyan évet sem, mikor ne ez jelentette volna a nyarat. Ez az év az egyetlen kivétel. Mélységesen dühít, elkeserít, kiábrándulttá tesz, hogy ma már ezt nem tehetjük meg. Nincs csónakház, nincs hely, mondják. Nem értem. Megengedheti magának ma egy Duna-parti város, hogy a saját lakosai nem tudnak lemenni a Dunára? Volt egy közösség, egy rendben tartott partszakasz, egy rendben tartott csónakház, ahová az ember szívesen járt le, mert mindig talált barátot, segítő kezet, egy-két jó szót. Megengedheti magának egy város, egy egyesület, hogy nem engedi meg, hogy a régi dunások ne tudják hol tárolni a hajójukat, csónakmotorjukat? Mi van azzal a több, mint 60 emberrel, akiknek most nincs helyük, ők nem számítanak? Lehet hivatkozni arra, hogy nincs hely az új csónakházban, ezért nincs tagfelvétel az egyesületbe, de lássuk be nem ez a világ legtökéletesebb magyarázata. Nem mástól szeretnénk elvenni a helyet, sőt azzal is tisztában vagyunk, hogy nem megy egyik napról a másikra. De türelmünk, akaratunk van, tennénk is, ha lehetne. Hajlandóak vagyunk önerőből, pályázati pénzekből felépíteni egy tárolót, hogy visszakapjuk a közösségünket, a helyet a hajóinknak, a paksi Dunát, de még csak esélyt sem kapunk rá. Hozzunk létre új egyesületet, szerezzünk magunknak területet? Lehet... lehet, hogy ezt is kellene tenni, de elkeserítő, hogy egy ekkora városban, mint Paks nem lehet egy ilyen ügyért összefogni, és együtt dolgozni. Szomorú, hogy nem érzi fontosnak a város, hogy mikor a csapból is az folyik, •e mennyire fontos az egészségre, sportra ne| velés, megengedhető, hogy egy ilyen | adottságot, mint a Duna nem használunk í ki. Nem akar mindenki versenyszerűen ka£ jakozni, kenuzni, nem akar versenyekre járni. Nálunk sokkal kisebb települések, sokkal kisebb költségvetéssel fontosnak érzik a Duna, a tömegsport ügyét. Nem várható el egy nagyvállalattól, hogy majd ezt is ők, illetve az ö szervezeteik megoldják. De akkor hogyan tovább? Adott egy egyesület, amelyik nem hajlandó együttműködésre, adott egy város, amelyik hagyja, és végignézi, hogy egy maroknyi ember diktál, eldönt sorsokat. Kedves paksiak, kedves régi csónakházasok, Dunát szerető emberek, rendjén van ez így? Mesélhetnék még arról is, hogy gyerekként vízi túrások mellé szegődtünk be a hajójukba, hogy megmutassuk, hol tudnak vizet tölteni a ballonokba, hol tudnak friss kenyeret venni a vacsorához. Akkor még voltak közkutak, volt népbolt a Szent István téren. Ma van egy hivatalos stégje a városnak, ahol nyilvánvalóan nagyon ,, boldogan ” hagyja ott az idetévedő a hetekre szánt csomagját kikötve felügyelet nélkül, amíg valahol fellel egy élelmiszerüzletet. Szomorú vagyok és elkeseredett ezek miatt az emberek miatt is. Egy fecske nem csinál nyarat - mondják -, sőt lassan a fecskék is elrepülnek délre. De hátha a tavasz új szeleket, újabb fecskéket hoz, és mi is eljutunk a hőn szeretett Dunánkra. Addig nézzük a lehulló sárga leveleket, amik potyognak a szőlőlugasból a kenuba. Itt az ősz. Bizakodom. Appelshoffer Regina A témával következő lapszámunkban foglalkozunk. Magukra hagyott evezősök
