Paksi Hírnök, 2008 (17. évfolyam, 1-24. szám)
2008-12-19 / 24. szám
Paksi Hírnök 16 2008. december 19. „Mennyi süllyedt Jámbor semmiséy” ...Nézem ezt a kívül-belül dermedt világot, keresem a réseket - a felfeslett jelenvalót - melyen keresztül a decemberi esős ködökben visszanézhetek kicsit egy másik jelenbe. A jelen, melybe látok, a közelmúlt. A huszadik század. Nekem még jutott abból a huszadik századból, ahol a karácsonyvárás értelme a várakozás volt. A várakozás, mely nem csupán az ünnep várása volt. Itt van például a karácsony előtti disznótor: alig vártam keresztapám érkezését, akivel a tormát reszeltük könnyes szemekkel. Vagy nagymama, aki a disznótor délutánján mindig elővett néhány darab Konzum szaloncukrot. A legszerencsésebb az volt közülünk, akinek kakaós jutott. „Mennyi süllyedt, jámbor semmiség” - írja Babits Mihály Emlékezés gyermeteg telekre című versében. Jámbor semmiség - ez jut eszembe egy Tumpek Mihály fényképészmester által készített fotóról, mely csámpai gyerekek karácsonyi előadásán készült, 1936-ban. Középen a darab rendezője, Kern Sándor tanító úr. Nézem a képet, a szelíd és erős pusztai gyermekarcokat. Jó lenne beszélgetni velük. Megnézni az előadást, a karácsonyi játékot, majd látni a folytatást, ahogy kint hancúroznak a csámpai télben... Útra kelek. Keresek valakit, aki elmeséli nekem, milyen is volt a puszta télen. Aki mesél nekem a csámpai hidegről, jámborságról és csendről, decemberről, karácsonyról. Kardos Marika nénivel és Feil Józseffel beszélgetek az 1960-ban épült Kardos-házban. Sokára kezdünk beszélgetni télről, karácsonyról. Először felfejtünk minden rokoni szálat, keressük a közös ismerősöket. S azután pedig, ahogy múlik az idő, érzem, nem tudunk „csak” a karácsonyról beszélgetni. Nem lehet, mert a pusztai gyerek életében ugyan a karácsony a legszebb ünnep, a fenség, a titok, mégis valami láthatatlan kötelék összefűzi az elmúlt esztendővel, annak minden dolgos hétköznapjával. így a visszaemlékezés bejálja a teljes csámpai pusztát, kitekint Brinyóba, átsétál a paksi templomba... A pusztai gyerekek korán munkába álltak. Vetésnél, betakarításnál, szüretnél - minden mezőgazdasági munkánál ott szorgoskodtak. Az állatok őrzése az első feladatai közé tartozott beszélgetőtársaimnak is. Kihajtották a tehenet, a disznókat, a libákat a legelőre, ahonnan egy hosszú, felelősségteljes nap után estefelé tértek haza. És bizony ünnepi volt a hangulat, boldog volt a gyermek, ha az udvarra besétáló tehénnek nem volt gödör az oldalán, a disznók vidáman göndörködtek az óljukba az esti moslék reményében, az ötven liba pedig kidudorodó beggyel követte a csapatvezetőt. Boldog volt a gyermek, mert elégedettek voltak a szülők. A család egy akarásban, értelmes szigorban élte az életét. És kezdtem látni, hogy a pusztai télben a felfűzött pattogatott kukorica és papír karácsonyfadíszek mellett a fenyőfa egyik legszebb éke ez a közös akarás volt. Szüret után, az újbor forrását követően tartották a lakodalmakat, az ötvenes években keddenként. Majd egész héten, sokszor péntekig tartott a mulatság, amíg el nem fogyott az étel, hiszen akkoriban nem volt lehetőség a főtt étel tárolására: meg kellett enni, mielőtt megromlik. így napokig járt a lakodalmas házhoz a puszta népe. Együtt ünnepeltek, s aztán együtt dolgoztak: tudták, mindennek megvan az ideje. Az ünnepre, a pihenésre éppoly fontos időt szánni, mint a kötelező feladatokra. És bizony kezdtem látni, hogy a pusztai télben megadták a módját az ünnepnek, a munkának. S ha jól sikerült mindkettő, újabb dísszel gazdagodott a fenyőfa karácsony estéjén. Télen a gyermekek héjában sült, meleg krumplival indultak iskolába. Egy-egy krumpli mindkét zsebbe, így nem hűlt ki a kezük. S aztán a tízórai is megvolt... Nagy, kemény, csikorgó telekről meséltek Marika néniék, melyek nem hasonlítottak a mai hidegekre. A mikulás érkezését nagyon várták. Kérdeztem őket, mire vágytak gyermekkorukban, mit kértek a mikulástól. Azt mondták, nem voltak vágyaik. Őt várták. A mikulást, aki pirított cukrot, almát és arany papírba csomagolt diót hozott. Mindig találtak a bakancsban, csizmában, klumpában valami apró meglepetést. A lábnyomait még reggel is látni vélték a friss hóban... Egy újabb erkölcsi érték a karácsonyfára: a pusztai gyerekeknek nem voltak vágyaik. Illetve bizonyára voltak, de ismerték a korlátáikat. Nem tették magukat boldogtalanná azzal, hogy többre vágytak, mint azt lehetőségeik engedték. Pontosan annyit láttak a valóságból, ami elegendő volt ehhez a fegyelemhez. Decemberben azután készíteni kezdték a karácsonyfadíszeket: pattogatott kukoricát fűztek hosszú zsinórra, papírdíszeket hajtogattak, lerágott, fényes kóróból készítettek szaloncukrot. S elkövetkezett a disznóvágás. Nagy feladat volt és nagy ünnep. A bélmosáshoz a gyerekek hordták a vizet, közben a tüzet is őrizniük kellett, nehogy kialudjon. (Folytatás a 17. oldalon) Tumpek Mihály fényképészmester felvétele 1936-ból. Kern Sándor tanító úr és tanítványai.
