Paksi Hírnök, 2006 (15. évfolyam, 1-22. szám)
2006-07-07 / 13. szám
14 MOZAIK Mit süt-főz ma? Farkasdi Sándor Ha Gastroblues Fesztivál, ráadásul már a tizennegyedik, akkor felbolydul a város. Ki azért jelenik meg, mert a zenét szereti, ki azért, mert a jó borokat, ki pedig azért, mert a különleges és hagyományos ételek vonzzák a csarnok környékére. A gasztronómiának hódolók mindig vasárnap állítják fel bográcsaikat, hoznak tűzifát vagy éppen gázpalackot, és igyekeznek elkápráztatni a nagyérdemű zsűri tagjait. Miközben a rotyogó ételek között bóklásztam, igyekeztem mindenkitől megtudakolni, hogy a szakadó eső ellenére milyen földi jót készít. A halászlé elmaradhatatlan, pláne itt a Duna partján. Farkasdi Sándor sem kivétel, ám ő most meglepetést is tartogatott: nem csak halat, kecskét is főzött. Pontosabban kecskepörköltet kapros nokedlivel. Sanyi tizenharmadik alkalommal fogott fakanalat a fesztivál történetében, általában kétháromféle bográcsos étellel nevez. A halászlevét már jól ismertem, persze hogy a kecskepörkölt keltette fel kíváncsiságomat. Sanyi pedig időnként kiszaladva az esőbe - hogy kavarjon egyet a bográcsban készülő Hozzávalók: 1 db kecskegida, fél kg vöröshagyma, 20 dkg füstölt szalonna, fél üveg lecsó, 2 pohár vörösbor, kevés tárkony, só, bors, oregano, pirospaprika, majoránna, babérlevél. ételen - készségesen megosztotta velem a receptet. A hagymát és a szalonnát kockázzuk apróra és süssük le. Az apróra vágott kecskehúst víz nélkül tegyük rá a szalonnás hagymára. Sanyi kikötötte, hogy szigorúan fűrészelt, nem tört a hús, mert akkor kisebb-nagyobb csontszilánkok lehetnek benne. A gida - róla mindig az Öreg néne őzikéje jutott eszembe -után ízlés szerinti mennyiségben jöhet a bográcsba a majoránna és a babérlevél. Amikor a hús levet enged, akkor kell hozzátenni a pirospaprikát és a lecsót. Rotyogtassuk tovább, majd ha már éppen kész, öntsük hozzá a vörösbort, és szórjuk bele a többi fűszert. A köretként tálalt kapros nokedli a hagyományos nokedli mintájára készül mindössze annyi különbséggel, hogy a tésztába néhány kanál kaprot is tegyünk. Sanyinak idén nem kedvezett a szerencse, helyezetlenül zárta a versenyt, de a rokonok és barátok jóízű falatozása felért egy szép adag dicsérettel. sete Még tavaly szeptemberben vesztettem el a fonalat. Nagylányom osztályfőnöke egy szülői értekezlet keretében próbált meg felvilágosítani minket az emelt, illetve középszintű érettségiről. Felnőtt, értelmes emberek bárgyú arccal hallgatták azt, hogy kamaszkorból éppen kilépő csemetéjük milyen rendszer alapján fog érettségizni, illetve felvételizni. De megértettük! Helyesbítek: többen megértették. Én a kisebbséghez tartozom, a mai napig nem vagyok tisztában a részletekkel. Nagylányom, az idei, utolsó szülői értekezlet előtt kedvesen megsimogatta a fejem és így szólt; „Nem kell semmit tudnod, nem kell semmit értened, csak ülj szépen és könyörgöm, viselkedj rendesen!"(Nem tagadom, jöttem én már haza szülői értekezletről fekete ponttal is.) A szándék ezúttal megvolt. Az ajtó előtt több szülő csak rám várt, állítólag komolyan aggódtak amiatt, hogy esetleg nem jövök. (Ekkor még magam mögé tekintgetve próbáltam meg rájönni, kihez beszélnek.) Ezt követően néhányan megkérdezték, hogy mennyi pénzt adjanak. Én nagylelkűen azt válaszoltam, hogy teljesen mindegy, én a keveset is becsülöm, persze minél több, annál jobb! Mint kiderült, többen tartoztak még az osztály pénzzel, (Eszterem volt a pénzbe-Plörcí Éretlenek szedő) és gondolták egyszerűbb és talán biztonságosabb általam letudni a dolgot, mint a gyerekkel elküldeni. Magáról az érettségiről hála égnek nem sok szó esett, a körülötte lévő dolgokról viszont annál több! Hogy ki és mikor jöjjön ügyelni, hogy süssünk-e süteményeket, mennyi szendvics, milyen kávé legyen, (beszereztek egy automatát), hogy jó-e a tanároknak a műanyag pohár vagy vegyünk kávéscsészét, és hogy elég-e, ha a vizsgabizottság tagjai csak reggel kapnak virágot, vagy adjunk nekik a nap végén is. Ez utóbbihoz annyit fűztem hozzá, hogy szerintem kizárólag a végén kapjanak, és akkor is csak azok, akik jó jegyeket adtak, sőt, azoknak pénzt is adhatnánk. (Ezzel megalapoztam volna két kisebbik gyerekem jövőjét is.) A szülők többsége, bár az én ötletemet kapásból elvetette, kimondottan jól reagált a felvetett problémákra. A továbbiakban én már csak arra figyeltem, hogy még véletlenül se osszanak be sehová - ez nagylányom külön kérése volt ami azért okozott gondot, mert az osztálypénzzel való, szerintem igen érintőleges kapcsolatomat a szülők enyhén szólva túlértékelték. Míg én, gyermekemnek tett ígéretemet tartva, megpróbáltam elsunynyogni minden feladat elől, addig a szülőtársak a vezérbika szerepét szerették volna rám testálni. (Lehet, hogy gyakrabban kéne csendben maradnom?) Nem volt egyszerű, de megúsztam a dolgot! Már csak egy erőpróba volt vissza az érettségiig: a ballagás. Tényleg szívesen beszélnék erről a gyönyörű napról, a baj csak az, hogy semmit sem láttam belőle. Tömeg volt, meg nagy fák, és bár felvetődött bennem a fára mászás gondolata, féltve az iskola természetes flóráját - mi van, ha több száz ember követi a példámat -, elvetettem az ötletet. Az érettségi borzasztóan kemény volt, tanúsítja ezt az a sok-sok szülő, akik fáradt, nyúzott arccal állítottak meg úton-útfélen, mindenféle keresztkérdéseket feltéve, hogy például mit szólok a biológiatételekhez, mert ezek nem is, és nem úgy voltak benne a tananyagban... Ilyenkor pánikszerűen telefonáltam haza, érezve, hogy én vagyok a szülők legrosszabbika, amiért ilyen fontos információról nincs tudomásom! Nagylányom reakciója általában a következő volt: „Jó vagy. Tudsz mindent, amit kell. Én biológiából emeltszintűztem, neked a középszintűről beszéltek. Kérlek, fogadj máskor szót, és kerüld el szépen a szülőket!” Én szeretnék jó anya lenni, úgyhogy szót fogadtam. Nem zsizsegtem, nem okoskodtam, csendben, szekálás nélkül hagytam leérettségizni a gyermeket. Önfeláldozó tétlenségem meghozta gyümölcsét, most már pontosan tudom, hogy Eszterem miből hány százalékot kapott, arról azonban, hogy ez „jegyileg" mit jelent és mire lesz majd elég, sajnos fogalmam sincs! Hahn Szilvia Fotók: Molnár Gyula (fent), Csahóczi Fotó (lent)
