Paksi Hírnök, 2005 (14. évfolyam, 2-19. szám)
2005-12-16 / 18. szám
10 MOZAIK • • Ünnep távol a hazától A karácsonyt szülőktől, családtól távol tölteni nem kis lelki teher egy kamasz számára. Fritz Márta szerint mégsem az volt a legnehezebb időszak az egy év alatt, amit Németországban töltött. Isabel Trulsen sem tart a karácsonytól, pedig tudja, hogy akkor sem, s még utána hónapokig nem találkozik szüleivel, nővérével. Ok mindketten cserediákok, egyikük paksi lány, s Oldenburgban töltött egy évet, másikuk német, s egy évre Paksra jött, hogy ismerkedjen a magyar kultúrával, nyelvvel. O most Mártiék családjában él.- Mindenképpen szerettem volna kipróbálni magam, nyelvet tanulni - kezdi történetét Fritz Márti. Az álom Amerika volt, de, mivel nemzetiségi németet tanult, Németország mellett döntött. Egy ismerős révén szerzett tudomást a YFU - Youth For Understanding - Alapítványról, s döntött, szerencsét próbál külföldön. Akkor tizenöt éves volt. Szülei támogatták, hozzásegítették ehhez a lehetőséghez. Ám azt egyikük sem fogta fel, hogy milyen lesz az, hogy egy éven át nem találkoznak. Ez ugyanis követelmény. Telefonon, levélben, emailben érintkezhetnek, de nem látogathatják meg egymást. - A legrosszabb az első nap volt, furcsa és idegen volt minden, utána sodródtunk az árral, csak folytak körülöttem az események - meséli Márti, majd hozzáteszi: egy öcsém van ott és egy lánytestvérem. Kétkedő kérdésemre elárulja, igen, egy idő után már családjának, második szüleinek érezte befogadóit. Érdekes, mozgalmas volt az egy év. Márti olyannyira csiszolta nyelvtudását, hogy az akcentusa is eltűnt, a német szokásokon túl például harcművészetekkel ismerkedett meg. Meglepő módon a holtpont nem karácsonykor érkezett, hanem utána. Márti felnőttes komolysággal mondja - alig múlt húszéves -, ez a kultursokk, amikor telítődsz mindennel, s mindenből eleged van. A gödörből végül a többi cserediákkal, akikkel rendszeresen összejöttek, együtt lábaltak ki. Azt mondják sokaknak nehezebb a hazaérkezés, mint a búcsúzás, ám Márti nem így volt. Azt elismeri, nem emlékszik, hogy volt, mint volt, vagy ötven ember várta, de ő fel sem fogta, mi történik. Hogy megérte-e? Határozottan azt mondja, igen. Sőt mái- újabb úton töri a fejét. Ausztráliába készül. Egy évre persze. Ez egy másik kontinens, egy másik világ. Nyelvet akar tanulni, egyetemre járni. Ja, majd Olaszországba is szeretne elmenni, ugyanezért. Édesanyja, Márti most kevésbé támogatja, mint először. - Most már tudom, mi vár ránk, és Ausztrália nagyon messze van, itt legalább megnyugvást jelentett, hogy a férjem, aki rendszeresen jár Németországba, a közelében volt - mondja, s azt is hozzáteszi, Mártus most már felnőtt, nagyon jó a kapcsolatuk, jobban megsínylené az egyéves távollétet. A beszélgetés közben érkezik haza Isa, mosolyogva, kipirulva. Korcsolyázni volt egyik osztálytársával. A Vak Bottyán Gimnáziumba jár. Augusztusban jött, júliusig marad. Kérdéseimet szinte kivétel nélkül érti, még ha általában nem is magyarul válaszol. - Eleinte süketnéma jelbeszéddel kommunikáltunk - árulja el Márti, az anyuka, legtöbbet ő van Isával, hiszen férje dolgozik, fia, lánya vidéken tanul. Önzetlenség, empátia kellett, hogy úgy döntsenek, minden ellenszolgáltatás nélkül egy évre befogadnak egy idegen fiatalt. A család férfi tagjai nem fogadták kitörő örömmel döntésüket, ők - mint a lányok indokolják - nem annyira nyitottak, s nem olyan önzetlenek. Annak, hogy Isa „cserediák” lett, ugyanolyan okai vannak, mint Mártinál, világot akart látni. Magyarországot azért választotta, mert érdekű a magyar kultúra, s a nyelv, ami olyan szép és nehéz. Most már kicsit otthonosabban mozog Pakson, amit annak ellenére, hogy maga is falusi lány, kicsinek lát. Itt, s ezt Mártus is megerősíti, sokkal többet kell tanulni, szigorúbbak az iskolában. Isa is meg van győződve arról, hogy jól döntött, amikor eljött, nem tart a karácsonytól sem, bár itt minden más. Otthon már novemberben várják az ünnepet, feldíszítenek mindent. Eleinte kicsit nehéz volt végigülni az órákat az iskolában, hiszen egy kukkot sem értett. Most már könnyebb, lovagolni, korcsolyázni jár, és énekel a gimnázium kórusában. - Hát persze, hogy magyarul - válaszolnak szinte együtt. Már búcsúznék, de visszatartanak, Isának még eszébe jut egy, s más. - Nagyon jók az itteni hagyományok, a disznóvágás, a szüreti felvonulás - mondja. Tapasztalatból persze, mert sok effélén járt. Azt is írd meg - kötik a lelkemre hogy itt sokkal jobban összetartanak a családok. S, ha már a család szóba kerül: Márti, mármint az anyuka, elárulja, egy-két hete, hogy maga is úgy érzi már, Isa igazi családtag lett náluk. Vida Tünde Fotók: Fonyó Dániel
