Paksi Hírnök, 1998 (10. évfolyam, 1-47. szám)
1998-10-30 / 38. szám
1998. október 30. Paksi Hírnök AZ EMLÉKEZÉS NAPJAI Október végén november elején mindig látogatók sokasága keresi fel a temetőket. A megemlékezés virágait, koszorúit elhunyt rokonaik, ismerőseik sírhantjára helyezik, kígyóinak a mécsesek, a gyertyák fényei. Mindenszentek és Halottak napja egy olyan ünnep, ahol a fájó érzelmeké á főszerep. A régészeti kutatások szerint már a Neander-völgyi ember, legalábbis időnként, eltemette halottak. Az őskőkor felső szakaszában már bizonyos a sírba temetés, a halott személyes tárgyait is viseli. A korabeli tárgyi anyag azonban a halottakról való időszaki megemlékezéséről nem árulkodik. A halotti kegyelet a forrásokban később - mint ma is - jól érzékelhető állandó vonásainak egyike a család kiemelkedő szerepe. A gyász rítusainak szélsőséges kiélése, a kívánatosnál nagyobb hűség a halott emlékéhez vagy sírjához azonban nem egyszer az első lépés volt afelé, hogy egy csoport az eltávozottak nevében kerekedjen felül embertársain: a sír, a történelem folyamán többször a feszültség forrása volt a család és közösség között. Az élők-holtak viszonyában, a temetkezési és kegyeleti szokásokban, legalábbis ami a gyász látható kifejezését: a temetői rítusokat, a temetkezési szertartásokat, az időszaki megemlékezéseket illeti, a történelem folyamán hullámzás figyelhető meg. Az athéni demokrácia például szigorúan ellenőrizte a családi gyász kifejezését, ezzel szemben a római patriciátus kifejezetten bátorította, hogy a temetésen megnyilvánuljon a családi büszkeség és a folytonosság. Az elhunytak tiszteletével két rendszeres ünnep: a Parentalia és a Lemuria volt kapcsolatban. 'A latin világban berendezkedő keresztény egyházban a 4. és 5. században a „babonaságról” zajló vita a Földközitenger vidékének temetői körül zajlott, többek között például milánói Ambrus és hippoi Ágoston igyekezett a keresztény gyülekezetek bizonyos szokásait, mint a halottak sírjánál való lakomázást megszüntetni. A kereszténység történelmének korai századaiban a halottakról való évenkénti megemlékezés azonban még ismeretlen volt. A szakirodalom szerint a halottak napját (commemoratio omnium fidelium defunctorum) november 2-án, ha ez vasárnapra esik 3-án tartják. A sajátos jellegű, minden megholtról való ünnepélyes megemlékezést, éppen ezer éve, 998-ban rendelte el Odilo, Cluny apátja (994-1048) monostorai számára. Az emléknap keletkezésének eredetében egyes történészek kelta hagyományokat sejtenek, mivel november elsején - a kelta év kezdete - halotti áldozatokat vittek az elhunytak tiszteletére. Mások szerint a megemlékezés első nyoma, amikor sevilla-i Izidor püspök (a VII. században élt) szerzeteseinek előírja, hogy a Pünkösd utáni napon a megholtakért misézzenek. Megint mások a megemlékezés bevezetése és az 1000. évre várt világvége szorongásos hangulata között látnak szoros összefüggést. A „clunyalizált” monostorok szokását később más templomok is átvették, a 14. századtól már Rómában is ünnepelték. A katolikusokon kívül más egyházak hívei is megemlékeznek a holtakról ezen a napon. A halottak napjához Magyarországon több néphiedelem is kapcsolódik, egyes területeken például gyertyát azért gyújtanak, hogy az e napon kiszabadult lelkek újra visszataláljanak a sírjukba, és ne nyugtalanítsák tovább az élőket, és élelmet azért helyeznek el a síron, hogy a holtak nehogy bármiben is hiányt szenvedjenek, és hazajárjanak... Az egyes korszakok, illetve népek vallásos magatartásának, így a halottak tiszteletének formáinak jellemzésében azonban hiába igyekszik a modem kor embere akkurátusán elkülöníteni, hogy mi a „pogány”, mi a „keresztény”, mi a „népi”, mi a „babonás” vonás bennük, hogy miért van olyan ünnep, ahol a halálé a dominancia, és igazi kegyeletnek tekinthető-e az, ha a rosszról túl sokat beszélünk, megemlékezés tárgyává tesszük. Ez azért van így, mert attól függetlenül, hogy milyen eredetet tulajdonítanak neki, az azokat gyakorló emberek minden további nélkül úgy gondolják, hogy elválaszthatatlanul hozzátartoznak az emberi léthez. Ahogy egy középkori szenl tencia is állítja: „Semmi sem bizonyosabb a halálnál, de semmi sem bizonytalanabb az órájánál”, azaz Nihil est ceertius morte, séd nihil est incertius sua hóra. Balogh Emese Ősz van. Újra. Az avar és a füst illata, a hamar lehulló színes leveleken átszűrődő fáradt napfény, a csípős, ködös reggelek eszembe juttatják: ismét eltelt egy év. Úgy tűnik: egyre gyorsabban jön el az október, egyre többször emlegetem a tovatűnő hónapok eseményeit úgy: mintha ma történtek volna. Elgondolkodom azon, hogy felgyorsult az élet. Hajtjuk a pénzt, fogcsikorgatva húzzuk az igát, hogy a megnövekedett elvárásoknak és ezekhez igazodó igényeinknek eleget ŐSZ VAN tegyünk, hogy aztán újabbakkal, nagyobbakkal szembesüljünk... Nincs megállás. Közben eltűnnek barátaink, nélkülünk nő fel a gyermekünk, életünk párja is megőszül - és mindezt észre sem vesszük, mert rohanás közben elhagytuk valahol az érzelmeinket. Csak ígérjük: „majd holnap”, és mire teljesülne szavunk, tegnap lesz a holnapból. Minden ősszel több a gyertya a születésnapi tortámon. Talán még van időm meggyújtani őket. Nem várom meg, amíg csonkig égnek. (Sólya)
